Toxikus kapcsolatok a képernyőn – A szerelemnek fájnia kell?

A kilencvenes és kétezres évek romantikus vígjátékai bizonyára sokunkban nosztalgikus érzéseket keltenek, de mai szemmel egyre több olyan részletre lehetünk figyelmesek, amelyek kételyeket ébreszthetnek bennünk: tényleg olyan szép, amit látunk? Íme néhány visszatérő elem kedvenc szerelmes filmjeinkből, amelyek nem feltétlenül voltak jó hatással arra, ahogyan a kapcsolatokról gondolkodunk.

Talán nem túlzás azt mondani, a Jóbarátok a világ egyik legnépszerűbb és legszélesebb körben ismert vígjátéksorozata. Ha jobban belegondolunk, a legtöbb figyelmet Rachel és Ross románca kapta tíz évadon keresztül, míg Monica és Chandler kapcsolata nem borzolta olyan intenzíven a nézők kedélyeit.

Előbbi problémás, érzelmileg kimerítő, tele féltékenységgel és elhibázott kommunikációval, utóbbi viszont kimondottan egészséges párkapcsolat, amelyben látványosan jelen van a jellemfejlődés, az egymás iránti tisztelet és szeretet. Persze egy egészséges és egyenrangú kapcsolat önmagában nem köti le a nézőket, és a látványos drámák Rachel és Ross dinamikájából fakadnak.
Szenvedés nélkül nincs

Toxikus boldogság

Ahogyan az imént idézett Rachel–Ross-szerelem is úgy maradt izgalmas, hogy az állandó tépelődést tette fő témájává, úgy rengeteg másik alkotás is ezt a szemléletet erősíti. A kapcsolat csak akkor igazi, ha fáj, ha sírni kell miatta. Jó példa erre a szintén hatalmas népszerűségnek örvendő Szerelmünk lapjai, amelyben Noah (Ryan Gosling) és Allie (Rachel McAdams) kapcsolata végig érzelmi szélsőségeken mozog: kiabálás, szakítás, eltaszítás, újra összeolvadás.

Mindezt a film romantikusnak állítja be, de valójában a bizonytalan kötődés mintáját normalizálja. Az időskori szál persze nagyon szép, de közben azt sugallja, hogy mindkettejük életében csak ez az egy szerelem számított. Minden más emberi kapcsolat, döntés eltörpül és lényegtelen emellett.

Ez is érdekelhet: A szakértők szerint Ross és Rachel kapcsolata nagyon is toxikus volt

Ugyanezt idézi Jack (Leonardo DiCaprio) és Rose (Kate Winslet) szerelme a Titanicban, amely néhány nap alatt válik mindent elsöprővé, élet-halál jelentőségűvé. A film azt a bogarat ülteti a fülünkbe, hogy a rövid, intenzív szenvedés értékesebb, mint egy hosszú, biztonságos kapcsolat. Így válik a tragédia a szerelem bizonyítékává.
A rossz kommunikáció

A romantika motorja

A következő filmek valószínűleg nem születhettek volna meg, ha a főhőseik leültek volna beszélgetni egymással, mielőtt magukkal ragadják őket az események.

Rengeteg olyan alkotást látni, amelyben a ki nem mondott szavak, a meg nem történt beszélgetések vagy a nem tisztázott félreértések adják a cselekmény ívét. A Sztárom a páromban William (Hugh Grant) és Anna (Julia Roberts) konfliktusainak legnagyobb része abból fakad, hogy nem kérdeznek egymástól, és nem tisztáznak semmit, csak feltételezéseik vannak.

Az ikonikus „én csak egy lány vagyok…” monológot egy hónapokon át tartó félreértéshullám előzi meg, amit a film valamiféle romantikus szükségszerűségként kezel.

toxikus-kapcsolatok-kepernyon

Nem a tisztázás nagymesterei

A szerelem hálójában című filmben a konfliktus motorja a titkolózás. A férfi pontosan tudja, kivel levelezik, de nem árulja el ezt. Amit akkor szerethető drámai iróniának láttunk, az ma már etikailag kérdéses érzelmi manipuláció.

A Szerelem a végzeten című klasszikusban a kommunikáció hiánya spirituális köntösben jelenik meg, pedig valójában nem más, mint érzelmi felelősségelkerülés, amelyben két felnőtt ember nem cserél elérhetőséget, nem hoz tudatos döntést, hanem mindent a sorsra bíz.

Az Aludj csak, én álmodom is egy teljes félreértésen alapul, miszerint Sandra Bullock karaktere a kómában fekvő férfi menyasszonya, amiből aztán komplett identitáscsere lesz. A film viccesnek és romantikusnak állítja be, de a konfliktus lényege pont az, hogy az érintettek nem mernek beszélni, nehogy kényelmetlen legyen.

Minél féltékenyebb, annál jobban szeret

Ma már tudjuk, hogy patológiás formája mögött súlyos önértékelési zavarok húzódnak, és a beteges féltékenység nemcsak kontrollálni akar, de a bizalmat is rombolja. Mégis, a néhány évtizeddel ezelőtt született romantikus filmek, vagy akár az Alkonyat-sorozat is az ilyesfajta, irányítani akaró viselkedést nem vészjelzésként, hanem odaadó törődésként mutatja be.

A fergeteges sikerű Bazi nagy görög lagziban Ian (John Corbett) alapvetően kedves figura, de a családi dinamikában többször visszatér a „kihez tartozol?” kérdése. A féltékenységet és a területvédő viselkedést itt mint kulturális jellegzetességet állítják be.

A Két hét múlva örökké című vígjátékban George (Hugh Grant) több jelenetben is látványosan reagál más férfiak jelenlétére, birtokló gesztusokat tesz, és azon van, hogy szép lassan aláássa Lucy (Sandra Bullock) önállóságát. A féltékenység vonzó, játékos formában jelenik meg, és a film azt akarja bizonyítani, hogy ha a férfi így viselkedik, az azért van, mert rájött, mennyire fontos neki a másik.

Kapcsolódó: A toxikus párkapcsolat – Lehet szerelmes, aki mérgező és manipulál?

Nyilvános határátlépés

A romantikus filmek egyik legkedveltebb visszatérő eleme, hogy a hős­szerelmes férfi vagy nő azzal szeretné jóvá tenni korábbi hibáit, hogy megjelenik a reptéren, a másik ablaka alatt vagy küszöbén, esetleg az esküvőjén. A Nászok ásza című vígjátékban Robbie (Adam Sandler) szó nélkül felszáll a gépre, amellyel Julia (Drew Barry­more) az esküvőjére utazna, a nyilvános vallomást tapsvihar fogadja, és ez a gesztus már felül is írt mindent, ami addig történt, így a másik fél korábbi választását is.

Ugyanez történik a 10 dolog, amit utálok benned című filmben, amikor Patrick (Heath Ledger) a lelátón énekel Katnek (Julia Stiles). Ez a toposz azt üzeni, hogy a szerelem bizonyítéka a nyilvános kockázatvállalás, és egy grandiózus kitárulkozás egyszerre mindent megváltoztat. Mai szemmel azonban ezek nagy része súlyos határátlépés, amelyben a másik döntését – az „igaz” szerelem érdekében – figyelmen kívül lehet hagyni. A valóságban az utolsó utáni pillanatban tett vallomás, és az, hogy odarohanunk a reptérre, nem egyenlő a felelősségvállalással.

Megváltozik a kedvemért

A romantikus filmek talán legnagyobb becsapása az, hogy az ember személyisége és jelleme képes száznyolcvan fokos fordulatot venni, ha megjelenik az „igazi”, és hogy a sérült, problémás, érzelmileg elérhetetlen ember „megjavítható” pusztán a szeretettel. Ennek egyik legünnepeltebb példája Mr. Big a Szex és New Yorkból, aki a létező összes módon cserben hagyja Carrie-t, többek között elmenekül az esküvőjükről, a nő mégis meg­enyhül, amikor észreveszi, mennyi e-mailt küldött, és ezek után Big rendes, megbízható, már-már unalmas társ lesz mellette.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta 1490 forintért.
Próbáld ki most!
Az előfizetésed egy regisztrációval egybekötött bankkártyás fizetés után azonnal elindul.
Mindössze pár kattintás, és hozzáférhetsz ehhez a tartalomhoz. Ha van már előfizetésed, lépj be .
Ajánlott videó