Mindig nagyon szeretek vele beszélgetni, mert bár először megijedek és megfogadom, hogy messzire hajítom a telefont, aztán újra feltámad bennem a remény, hogy lehet ezt okosan is csinálni. Csak tudatos döntéseket kell hozni. És újra meg kell tanulnunk örülni.

A könyved alcíme: A digitális hedonizmus és az analóg depresszió. Mit értesz digitális hedonizmuson?

Azt az érzelmi működési lehetőséget, amit az okoseszközök, az online tér, a közösségi média és most már a mesterséges intelligencia is biztosít. Hogy átéljük azt, amit a valódi életben, a prózai valóságban kevés­szer: bármit megtehetünk, nincsenek határok, bárkinek azt mondunk, amit akarunk, bármeddig játszhatunk, bármit kipróbálhatunk.

Lélektanilag ez az azonnali érzelmi szükségletkielégítés végtelenített tárháza. Van egy színtér, ahol mindent lehet, majd utána meg kell érkeznünk a saját életünkbe, ahol minden másképp működik. A digitális térben bizonyos szempontból jobb lenni. Ennek a paradoxonja el tud vezetni odáig, hogy elbillen a mérleg, és elkezdjük nem szeretni a valódi életünket. Ha túl közel tartjuk a mesevilágot, és túl élővé tesszük, akkor nagyobb a csalódottságunk, hiszen mégiscsak a valóságban kell élni. Ne tévesszük el az arányokat!

És mi a jó arány?

Sokan érzik, amikor telítődnek. Ha figyelünk, észrevehetjük azt a pillanatot, amikor már nem is fogjuk fel, mit nézünk, csak csináljuk automatikusan. Mindenkinek szól egy halk csengő a fejében, csak nem mindig halljuk meg. Pedig ha meghallanánk, akkor többek között egy csomó trollbejegyzést is megspórolhatnánk. Az impulzuselárasztás miatt ugyanis egy nyugtalan idegrendszeri állapot következik be, egy indulatvezérelt, felsrófolt, irritált érzelmi állapot, ami olyan viselkedéshez is vezethet, ami egyébként nem is jellemző az illetőre.

Azt mondod, felfigyelhetnénk arra a kis csengőhangra. A gyerekek is érzékelik?

Érzékelnék, ha az anyukájuk, apukájuk megtanítaná őket arra, hogy mire kell figyelni. Egy erdélyi kolléganő mesélte, hogy a kisfiának próbálta elmagyarázni, hogy ha lefekvés előtt szeretne a képernyőn játszani, akkor utána nem fog menni az elalvás, mert az agya és az egész teste olyankor másképp működik.

Kapcsolódó: Miért akarnak a nők kötődni egy nem kötődő férfihoz? Tanulságok Tari Annamáriától

Pár nap múlva a kisgyerek megértette, és kivitte az anyukájához a telefont azzal, hogy „inkább nem akarom, mert akkor izgulózok”. Ha ezt mindenki megtanítaná a gyerekének, akkor meglennének a kezdeti határok. De a szülők gyakran engednek a „digitális cumi” csábításának, és nem gondolnak bele a következményekbe, amelyek esetleg csak tizenöt év múlva jelentkeznek.

Az előbb azt a kifejezést használtad, hogy prózai valóság. Ez számomra azt emeli ki, hogy érdemes megértenünk, hogy van egy másik világ is, és az is valóság, attól még, hogy a kívülálló számára láthatatlan.

Igen. Nagyon szépen és sokkolóan ábrázolja ezt a Kamaszok című sorozat, amelyet méltán jutalmaztak több Emmy-díjjal. A tinédzsereknek van egy másik valósága, amely a virtuális térben zajlik, de attól még igazi. Az ott létrejövő trauma pedig a prózai valóságban megélt érzelemként csapódik le. A sorozat fókuszában egy átlagos család áll.

Az átlagos szülő délután hazamegy az átlagos munka után, és nem jut eszébe, hogy bármi baj lenne az otthon ülő gyerekével, mert hát mi baj lenne, mindig minden rendben van. Én tizenöt éve mondom, hogy az a vonat már elment, amely magától értetődően egy biztonságos térbe visz minket. Nagyon nagy luxus csak úgy magunktól azt gondolni, hogy minden rendben van, anélkül, hogy ezt ellenőriznénk. Rengeteg gyerek magára van hagyva ebben a másik világban.

A pszichológus válaszol: Mennyit kütyüzzön egy tizennégy éves? – A képernyőidő-dilemma

Mi a legnagyobb veszélye ennek a magárahagyottságnak?

Az, hogy törvényszerűen ebben az életkorban, tíz–­tizenhét éves kor között alakul ki az, hogy hogyan reagálunk nehezebb társas helyzetekben. Ez az agresszióhoz kapcsolódik, pontosabban ahhoz, hogy megtanuljuk megvédeni magunkat. Például kifejlődik a szégyenkezelési képességünk, és megjelennek azok a stratégiák, amelyekkel képviselni tudjuk magunkat, vissza tudunk vágni. Már legalább tíz éve annak, hogy ezek a stratégiák inkább az online térben gyakorlódnak.

A digitális térben bizonyos szempontból jobb lenni. Ennek a paradoxonja el tud vezetni odáig, hogy elbillen a mérleg, és elkezdjük nem szeretni a valódi életünket (Fotó: Canva)

Kívülről nézve semmi látványos nem történik, de ez olyan, mint amikor a húslevessel teli kuktát nagy lángon ott hagyjuk a tűzhelyen. Robbanni fog, mert nem tud mást csinálni. Nő a feszültség, és nincs hová kivezetni. És jönnek majd helyzetek, amelyek olyan erejű indulatokat generálnak, amilyeneket egy gyerek nem tud kezelni, mert ahhoz éretlenek a megoldóképletei. Olyan helyzetekbe kerülnek a kistinik, amilyenekkel sokszor egy felnőtt sem tudna mit kezdeni.

Szülőként, nagyszülőként hogyan tudjuk őket nem ­magukra hagyni? Hiszen abba az online térbe nem ­tudunk belépni, amelyben ők mozognak.

Előfordult már, hogy egy tanácstalan szülőnek azt javasoltam, vegyen elő egy nagy csomagolópapírt meg zsírkrétákat, és a gyerekkel együtt rajzolják le, hogy milyen a helyzete az osztályban. Miközben gombócokat rajzolunk, és pálcikákkal összekötjük azokat, kiderülhet, hogy érzi magát a gyerek az iskolai közösségben. Benne van-e a fő körben, vagy kint „pilinckázik” a legszélén? Lehet, hogy nincs a központban, de maga köré tud még két embert rakni, akikkel stabil hármast alkot?

Kapcsolódó: Tippek céltalan mobilnyomkodás ellen

Azt is hozzáteszi, hogy minket ugyan nem érdekel az a másik hat lány? Ilyenkor azért óvatosan megkérdezhetjük, hogy egyébként az a másik hat mit csinál. Fent vannak az Instán? Nyilván igen. Fent vannak a TikTokon? Persze. Videó­kat is csinálnak? Esetleg megmutatna a gyerekünk néhány videót? Azok tartalma bántó? Ekkor, anélkül, hogy háborút indítanánk a kütyüzés ellen, meg kell próbálnunk ellensúlyt, horgonyt képezni számára a mi valóságunkban.

Hagyják még nekünk a kamaszaink, hogy megmentsük őket?

Ha nem rizsporos parókában kezdünk neki, akkor mindenképpen.