Tóth Zoltán nagyszülei tyúktenyésztéssel foglalkoztak – nem egyszerre, de éves szinten több ezer tyúkot „kipörgettek”. Gyerekként, Budafokon ez egyáltalán nem zavarta, sőt, imádta. – A hipó szaga például a mai napig visszarepít az időben – meséli. – A csirkefarmon mindent hipóztak, állandóan fertőtlenítettek. Ha megérzem, azonnal ötévesnek érzem magam újra.

A nagyszülők igazi paraszti életet éltek, csak később költöztek a faluból a város szélére. Akkoriban még lehetett tollasozni az utcán, nem volt semmi forgalom, tényleg más világ volt. Aztán a városiasodással ők is kiszorultak, és végül Fejér vármegyébe költöztek. Előbb ők, aztán a szülei, végül ő maga is. Így került Pázmándra, nagyjából öt-hat évvel ezelőtt.

Amikor odaköltöztek, a ház elég rossz állapotban volt, de először is arra volt gondja, hogy rendbe tegye a tyúkólt és a kerítést. Elkezdett kertészkedni is: veteményest alakított ki.

– Az vonzott ebben az életformában, hogy a természettel együtt tudok dolgozni, kapcsolatba kerülhetek vele.

Fontos volt számomra az is, hogy tudjam, mit eszem – részben egészségügyi okokból is. De aki ilyen közegben nőtt fel, annak ez egyfajta értékrend is. Lehetne persze házi tojást, zöldséget máshol venni – falun ez nem is nehéz –, de számomra ez több ennél.

Van benne egyfajta spirituális vonás: hogy én vetem el a magot, nevelem fel a kiscsibét, etetem a disznót és gondozom a cseresznyefát. És amikor leülök enni, nemcsak bioételt fogyasztok, hanem benne van a munkám, a szeretetem és a gondoskodásom.

A tyúk nemcsak haszon-, de háziállat is

…és jött a Covid

Érdekes megélés volt Zoltán számára, ahogy újra visszatalált a vidéki élethez, mert már nem az a falu várta vissza, amire emlékezett. Ma már szinte alig látni háziállatot. Régen természetes volt, hogy minden harmadik-negyedik háznál tartottak tehenet, kecskét, hízót.

Megkopott a régi falusi életforma. És valahogy ebből született meg benne a vágy, hogy kiírja magából mindezt. Hogy meséljen arról, ő hogyan élte meg az „újra-­vidékiséget”. Így indította el a Városból vidékre oldalát, és a hozzá kapcsolódó Facebook-oldalt. Az volt a célja, hogy inspirálja az embereket: lehet, hogy a vidék már nem olyan, mint régen – de talán ez nem is baj.

Aztán jött a Covid, ami fontos fordulópont lett számára. Hirtelen újra izgalmassá vált ez a téma.  – Az emberek kaptak egy kisebb sokkot: bementek a bevásárlóközpontba, és nem volt hús – meséli. – Nem volt ugyan nagy baj, de mégis sokan megijedtek. A telkek ára Pázmándon három-négyszeresére emelkedett, brutális kereslet alakult ki.

És ez azóta is tart – még mindig jönnek az emberek kifelé.

Zoltán számára jó volt látni, hogy azok is, akik életükben nem tettek krumplit a földbe, hirtelen elkezdtek termelni. És olyan falusi emberek is, akik már évekkel korábban feladták a kertészkedést, újra elővették a kapát.

– Hogy mit is szeretek ebben az életformában? – gondolkodik el. – Leginkább azt, hogy itt valóban meg tudom élni a természet közelségét. Ha például futni szeretnék, elég kimennem, és száz méterre innen már természetvédelmi övezet kezdődik. Sok mindent könnyen be tudok szerezni helyben – nem kell piacra járnom, mert elérhetők a helyi termelők.

A közösségi élet is alakul a faluban – az emberek mind jobban összefognak. És persze a gyereknevelés szempontjából is más itt minden. A gyerekek bandázva bicikliznek az utcán. Ha bármi történik, azonnal tudnak róla a szomszédok, két perc múlva már hívják is a szülőket: „Pistike itt van, tudtok róla?” Vigyázunk egymásra.

Hogy is van ez a tyúktartás?

Tudatosan alakította ki magának a háztáji termelést: legyen házi tojás, hús – meg amúgy is szereti az állatokat. Barátai – főleg azok, akik nem tudták, hogy vidéki háttérből származik – eleinte megmosolyogták: „Na, a Zoli, ott túrja a földet…” Aztán jött a világjárvány, és megcsörrent a telefonja. Elkezdtek kérdezgetni: „Figyelj, mi lenne, ha mi is ültetnénk egy kis paradicsomot az erkélyre?”, vagy „hogy is van ez a tyúktartás?”.

Volt, aki konkrétan azt mondta, hogy eljönne hozzá tanulni. Mivel félig-meddig tanárként is működik – oktatócége van –, jött az ötlet, hogy csináljon belőle valamit. Készült elméleti anyag, gyakorlati rész, és szervezett kis bemutatót – akár a tyúkvágásról is. Meglepően sokan jelentkeztek.

Jöttek busszal, de luxusautóval is: a tehetősebb emberek is valami kézzelfoghatót, valami valóságosat kerestek.

A tanfolyamhoz készített írásos tananyagot először csak kézbe adható segédletnek szánta, de végül a szöveg annyira kinőtte magát, Zoltán megírta belőle élete első könyvét, Így neveld a tyúkodat címmel. Tavaly pedig megjelent a második kötet, amely a tyúkfajtákról szól.

Kapcsolódó: Nehéz azt mondani, hogy ne egyél húst, ha a zöldség drágább – Interjú a Henteslánnyal

– Az volt célom, hogy segítsem azokat, akik szeretnének belevágni, de nem érzik magukat elég magabiztosnak – mondja. – A könyvbe foglalt tudás valójában nem új. Régen természetes volt – most pedig újra felfedezzük. Nem a nagyüzemi tyúktartásról írtam, hanem arról, hogyan lehet értelmes, fenntartható, állatbarát módon háztájiban tojást és húst előállítani.

„Arról írt könyvet, hogyan lehet értelmes, fenntartható, állatbarát módon tojást és húst előállítani.”

Zoltán szerint a tyúkok nem különösebben okosak, viszont nagyon jól idomíthatók. A szokásaik rabjai, tehát ha valamit rendszeresen ismételnek velük, megtanulják. De azért előfordul, hogy tényleg tyúkeszűek: esik az eső, van esőbeállójuk, mégis kimennek. Csak néznek ki a fejükből, és bőrig áznak.

És hogy mitől lesz kedvenc egy tyúk? Ezek általában a japán dísztyúkok közül kerülnek ki, amelyeknek vicces a „frizurájuk” és kedvesek. – Vagy ha valamelyik anyaállat szépen kikölti és felneveli a kiscsibéket. Védelmezik a kicsinyeiket, igazi „ősanyák”: őket nem vágom le. Az ilyen kotlósokat igazán tisztelem.

Önellátás mindenekfelett

Azt szokták mondani, hogy tíz-tizenöt tyúk egy négyfős családnak bőven ad elég tojást, húsra pedig húsz-harminc tyúk is elegendő lehet egy évre. De Zoltán szerint a tyúk – és úgy általában az állattartás – ennél sokkal többet ad. Például feladatot. Ha valaki állatot tart – legyen az tyúk vagy más –, akkor reggel fel kell kelnie.

Nyáron ötkor, télen, amikor világosodik. Ki kell engedni őket az ólból, megitatni, megetetni, kitakarítani. Nem nagy dolog, tíz perc – de ad egy napi ritmust. Téli mínusz nyolc fokban is ki kell menni – olyan, akár egy reggeli torna. Az állattartás türelemre is tanít. Ha valami baj van – például betegség –, akkor végig kell csinálni a folyamatot, állatorvossal, vigyázó gondoskodással. Fejleszti a felelősségérzetet is: az állatokat nem lehet csak úgy otthagyni. Ha elutaznak, meg kell oldani az ellátásukat – bevonni a szomszédot vagy egy diákot.

– A másik nagyon fontos hozadéka,