Ismerőseim többsége tengerpartokra igyekszik ilyenkor, s ­augusztus végén megrendezik a lebarnulás országos bajnokságát. Én az elődöntőbe se jutnék be, mert utálok tétlenül heverni a fény tüzében.

A napernyő a barátom, meg a könyvek, amelyeket magamévá tehetek két gyors pancs között.

Amikor a természet rivaldájának lángjaitól kifárad a szemem, indul a könnyezés. Attól fogva inkább bámészkodom. Apró gyermekkorom óta.

Az okostelefonok időszakáig igazán változatos jeleneteket rögzíthetett az agykamerám. Pompásan szórakoztam. Az utóbbi évtizedben azonban erősen szűkült a történések palettája. Családok, párok, barátok, barátnők pózolnak az ég, a föld, a tenger és a hegyek díszletében. A testek a tulajdonosaik által legelőnyösebbnek vélt formába merednek, csavarodnak, nyúlnak, a hasak-tokák behúzva, izmok feszítve. Az arcok mesterkélt mosolyokba erőltetve, olykor bohócpofába torzítva.

Tudom, kellenek a fotók a sorsunkon a kelleténél alaposabban uralkodó szociális média számára. Számomra már az is kérdés, miért akarjuk megmutatni a velünk a neten kapcsolatban álló közepes vagy nagy embercsoportnak, hogy mikor, hogyan, hol töltjük a szabadságunkat. Néha a dolgos hétköznapjainkról is tudósítunk, hasonló tónusban. Fontos az, hogy – kis túlzással – mindenki értesüljön arról, hogy éppen mely módon múlik az életünk? Biztos-e, hogy valamennyi netkapcsolatunkat érdekli? Nem tudom.

(Fotó: Getty Images)

Hamar eljutok a fölismeréshez, hogy a körvonalazott erőlködés célja az lehet, hogy jobbnak, szebbnek, okosabbnak, szórakoztatóbbnak mutassuk magunkat annál, amilyenek vagyunk. Világos, hogy általános tévképzetünk indít erre, miszerint ennek következtében talán erősebbé válhat a célcsoport szeretete, megbecsülése, tisztelete. Kevésbé fontos, hogy így van-e. Inkább az a kérdés, miért nem elégszünk meg a külvilág ama értékelésével, mely bárminő iparkodás nélkül is osztályrészünk.

Aggódva fogalmazom a föltételezést: lehetséges-e, hogy ugyanaz a motívum sarkallja erre az emberi lényeket, mint amit a Darwin által megfogalmazott struggle for life (harc az életért – voltaképp a túlélésért) fejez ki. Másként: az erősebb kutya jut nemi örömökhöz. Az agresszív löki félre a szelídebbet, amikor osztják az ételt, az italt, az állást, a megrendelést, a tőkét, a hatalmat. Bármilyen undorító, ez hajtja – viszi előre – az emberiséget. A hordozható telefonokba beépített kamerák még mindig elfogadhatóbbak, mint a korszerű fegyverek.

Aki tud, színpadon, képernyőn, vetítővásznon próbál kiragyogni a többiek közül.

Avagy regényekkel, szimfóniákkal, versekkel, szobrokkal, festményekkel, találmányokkal. Viszont aki nem képes ilyesmikre, annak marad az, hogy nagyobb házat épít a szomszédjánál, drágább autóra tesz szert, netán győzhet ravasz befektetésekkel (részvénnyel, bitcoinnal, kriptovalutával vagy mi a szösszel).