Katát először nem is a fekete kontinens, hanem az önkéntesség vonzotta. Informatikusként dolgozott, négygyerekes anyaként élt itthon, és évekig kereste annak a módját, hogyan lehetne segíteni valahol a világban úgy, hogy annak a családja nem látja kárát. Végül egy afrikai egyetemistát kezdett el támogatni egy alapítványon keresztül, Kongóban.

Amikor aztán az alapítvány 2018-ban meghirdetett egy tíznapos „humanitárius turistautat”, Kata úgy határozott, hogy elmegy. Ez a döntés alapjaiban változtatta meg az életét: – Átalakult az értékrendem, másként néztem utána a világra, és éreztem, hogy nem állhatok meg ennyinél.

Kultúrsokk

Amit addig olvasott az interneten, nem készítette fel Katát arra, ami ott várta. Például mindjárt az első éjszaka megjelent egy kéttenyérnyi pók a szállodaszobájának falán, aztán a küzdelem a csótányokkal a fürdőszobában. Az igazi sokk mégis nappal érte. Megdöbbentő, hogy miközben óriási ásványkincsvagyonnal rendel­kezik, Kongó a világ egyik legszegényebb országa.

Az éhezés mindennapos, főként a nagyvárosokban, amelyek mindezek ellenére megállíthatatlanul terjeszkednek.

Sokan inkább vállalják az éhezést, mint hogy visszatérjenek a még elmaradottabb vidékre.

– Erre megrázó példa a támogatott egyetemistám. Csak az utazásom előtt szembesültem vele, hogy olyan mélyszegénységben élnek, hogy olykor napokig nincs mit ennie a családnak. Ő mégis bejárt az egyetemre, mert az alapítvány fizette a tandíját. Gyakran csak cukros vizet vitt magával, hogy ne ájuljon el az órákon – meséli.

Kata kilenc afrikai országban fordult már meg, de ahova rendszeresen visszajár, az Kongó, Ghána és Burundi, ahol ösztöndíjprogramokat hozott létre. A támogatói döntő többsége magyar magánszemély. Amikor pénzre van szüksége, egyszerűen kiírja a közösségi­média-felületeire, és ilyenkor rendszerint kap is.

– Egy barátom meghívására mentem el először önkéntesként Burundiba. Úgy indultam el, hogy kiírtam a Facebookra: nem ismerem az országot, nem tudom, miben tudok majd segíteni, de szeretnék tenni valamit, és aki úgy érzi, támogathat. Kaptam is némi pénzt. Burundiban annyira sok az utcagyerek, hogy egyértelművé vált, nekem ezzel kell valamit kezdenem.

Az önkéntességhez valódi segíteni akarás szükséges

Három hét után úgy tértem haza, hogy már volt egy tízfős árvaházunk. Ekkor vált elkerülhetetlenné az alapítvány hivatalos megalapítása. – Így született meg az Életem Afrika alapítvány, amellyel Kata elsősorban gyerekeknek és egyedülálló anyáknak szeretne segíteni, de természetesen egyéb jó ügyekbe is beszáll.

AfriKuckó és AfriBiznisz

Kata a meglehetősen korrupt hatóságokat messze elkerüli. Az AfriKuckó egy bérelt ház, ott élnek a gyerekek, és vannak alkalmazottak, akik gondoskodnak róluk. A gyerekek biztonságban vannak, tanulnak, játszanak, és rendszeresen étkeznek.

Az ösztöndíjprogramban szegény, de tanulni vágyó gyerekeknek segítenek, hogy minőségi oktatásban részesüljenek,

és reggelit is kapnak, hogy ne üres gyomorral kelljen beülniük az iskolapadba.

– Van egy fiú, akit az egyik iskola javaslatára bevontunk az ösztöndíjprogramunkba. Egy idő után látványosan romlottak az eredményei, ami azért volt furcsa, mivel ő szeretett volna tanulni. Amikor megláttam, rögtön látszott, hogy nagy a baj. Az éhezés egyik jellegzetes tünete, hogy a bőr szinte ráfeszül a koponyára.

Kiderült, hogy a családnak egyszerűen nincs mit ennie. A fiú édesanyját ezután bevontuk az Afribiznisz programba, amelyben egyedülálló anyáknak segítünk kis üzletek elindításában. – Ezek nem európai értelemben vett „üzletek”, gyakran csak egy asztalt jelentenek. Egy ilyen vállalkozás elindításához körülbelül 200-300 dollárra van szükség. Az Afribiznisz program keretében jelenleg körülbelül tizenöt ilyen kisbolt működik Afrika-szerte.

Kata úgy véli, a problémák nagy része az oktatás hiányára vezethető vissza: – Gyakran megkérdezik tőlem, miért­ akarom megváltoztatni Afrikát. Pedig nem akarom. Abban segítek, hogy az emberek tanulhassanak, talpra tudjanak állni, és majd ők eldöntik, milyen Afrikát szeretnének. 

Abban hiszek, hogy minden olyan kezdeményezés értékes, amely munkát teremt. A „pénzt adunk a semmiért” szemléletet kifejezetten károsnak tartom, mert rossz üzenetet közvetít. Én csak annak adok pénzt, aki valamilyen munkát végzett érte, ha bármi csekélységet is.

Az alapítvány segít a szegény, de tanulni vágyó gyerekeknek

Jó szív és segítő szándék

Sokan vannak úgy, hogy egyszer eljutnak Afrikába, és utána már kötődnek hozzá. Ez nemcsak az önkéntesekre igaz, hanem a turistákra is. Kata számára az emberek jelentik a legerősebb vonzerőt.

– Nemcsak én segítek nekik, hanem rengeteget tanulok is tőlük. Még őrzik azt a közösségi és családi szemléletet, amit mi Európában nagyrészt elveszítettünk. Ahogyan vigyáznak a kultúrájukra, ahogyan egymáshoz viszonyulnak, számomra egészen lenyűgöző. A természet is gyönyörű, és sok mindent csinálnék még, ha több időm lenne, de sajnos nincs.

Kata nem az alapítványából él, informatikus, és projektmenedzserként dolgozik. Évente három alkalommal, két-három hétre jut ki Afrikába. A családja ebben maximálisan támogatja. – A férjem, aki szintén informatikus, el sem hitte, amikor először elmondtam, hova megyek. Ma már elfogadja, hogy ez része az életemnek, és nagyon hálás vagyok neki, hogy lehetőségem van utazni.

A gyere­keim reakciói vegyesek.