Skandináv mondák
Trollok és jégóriások
A skandináv tél nem csupán hóval borított fenyvesek és északi fények varázslatos világa, a mélyebb rétegekben sötétebb, ősi erők lappanganak. A hosszú éjszakákban, amikor a nap alig bukkan a horizont fölé, az északi mitológia lényei – trollok és jégóriások – újraélednek a népi képzeletben.
A trollok, ezek a hegyek és erdők mélyén megbúvó, lomha és veszedelmes lények a norvég folklór talán legismertebb alakjai. A néphit szerint a napfény számukra végzetes: sokan közülük reggelre kővé dermednek, ezért legaktívabb időszakuk a tél, amikor a sötétség hosszan elnyúlik, és az emberek kevesebbet merészkednek ki a természetbe. A trollok ilyenkor a határvidékek, barlangok és befagyott tavak urai, gyakran szerepelnek félelemkeltő történetekben, amelyek a gyerekeket is figyelmeztetik arra, hogy ne kóboroljanak el.
Kapcsolódó: 10 különös adventi szokás a világ minden tájáról
A hrímþursar, vagy más néven jégóriások a természet kaotikus, pusztító oldalát képviselik. Míg az istenek, mint Odin és Thor, a rend és civilizáció őrzői, addig ezek a teremtmények a fagy, a zord időjárás, a vad erők megszemélyesítői.
A tél időszaka számukra is a megerősödés ideje, mitikus harcaik az istenekkel gyakran éppen ilyenkor bontakoznak ki a legendákban. Egy mítosz szerint az első élőlény is közülük származott, Ymir, az ősi jégóriás teste lett a világ alkotóanyaga. A hegyek, a tengerek, az égbolt, mind-mind az ő porhüvelyéből formálódtak, ezért minden tél egyfajta visszatérés a kezdethez, amikor a jég újra igényt tart arra, ami egykor az övé volt.
Hagyományok német nyelvterületen
Krampusz és Holle anyó
Közép-Európa téli folklórja sem mentes a sötétebb tónusoktól, sőt, a német nyelvterületek hagyományai különösen gazdagok a rémisztő és fegyelmező szándékú alakokban.
A legismertebb ezek közül talán a Krampusz, aki éppoly szerves része a téli ünnepeknek, mint maga a Mikulás. A Krampusz egy démoni külsejű, szarvakkal, láncokkal és gyakran virgáccsal felszerelt figura, aki december 5-én, Krampusnacht idején jelenik meg a falvakban, főként Ausztria, Bajorország, Dél-Tirol és Szlovénia területén.
A hiedelem szerint a jó gyermekeket a Mikulás (Szent Miklós) megjutalmazza, a rosszakat viszont a Krampusz kergeti meg, vagy akár zsákba is gyömöszöli, hogy elvigye őket.
Ez a kettősség – a fény és árnyék, a jutalom és büntetés párosa – mélyen gyökerezik a régió kereszténység előtti rítusaiban.
A Krampusz alakja valószínűleg pogány eredetű, és a tél folyamán megelevenedő, természeti szellemekhez vagy démonikus erőkhöz köthető. A láncok csörgetése és az állatbőrből készült maszkok a régiek számára nemcsak elrettentésül szolgáltak, hanem mágikus eszközök voltak a gonosz elűzésére.
Szembenézni a félelmekkel
Az évszázadok során a Krampusz ünnepe látványos szertartássá vált: a Krampusz-felvonulások (Krampuslauf) során ma is emberek ezrei öltöznek be ijesztő jelmezekbe, hogy végigvonuljanak a városokon. Bár mára turistalátványossággá vált, eredeti funkcióját tekintve ez is a tél misztikus világához kapcsolódik: egy archaikus rítus, melyben az ember szembenéz saját félelmeivel, és talán egy kicsit önmagával is.
A Krampusz mellett más téli figurák is feltűnnek a német hagyománykörben, Holle anyó (Frau Holle) a német népi hitvilág egyik legismertebbje. Eredete a germán mitológiáig nyúlik vissza, ott egyes források szerint az istennők, például Holda vagy a skandináv Frigg személyével azonosul.
Ezek a női alakok anyaarchetípusok, a nőiség, a háztartás, a szövés-fonás, a termékenység és a tél védelmezői voltak.
A kereszténység elterjedése után Holle anyó „visszaminősült” népi mesealaknak, de a hiedelmekben továbbra is erős szellemi szereplő maradt. A Holle-hiedelmek különösen Hessen, Thüringia és Alsó-Szászország területén voltak elterjedtek. A téli időszakban – főként a Rauhnächte, azaz a december 25. és január 6. közötti mágikus éjszakák idején – úgy hitték, hogy Holle anyó és más női szellemek járják az eget.
Szláv világ
Jövőbelátók, boszorkányok és a fagy istenei
A szláv mitológia téli arculata különösen gazdag, egyszerre nyers, mágikus és mélyen spirituális. A kemény telek, a hóval borított erdőségek és a hosszú éjszakák világa itt nemcsak a természetes környezet, hanem a másvilággal való kapcsolat tere is. A szláv világban télen különösen hangsúlyos szerepet kapó jövőbelátók és boszorkányok (vedma, znakharka) különféle szertartásokkal, jóslással, gyógynövényekkel és ráolvasásokkal segítették közösségeiket.
Kapcsolódó: Kvíz: Jól ismered a farsangi hagyományokat, népszokásokat?
A tél végi időszak – különösen karácsony és vízkereszt között – a nyitott ég ideje volt: úgy tartották, ilyenkor a világok közötti határok elvékonyodnak, és lehetőség nyílik a jövőbe látni, vagy kapcsolatba lépni a szellemekkel. A lányok és asszonyok gyakran rendeztek jóslóéjszakákat, például a kályhán pattogó szikrák alapján próbálták megfejteni, ki lesz a jövendőbelijük, vagy víztükröt használtak az ismeretlen arcok felderítésére.
Ezek az alkalmak – a hidegben, gyertyafény mellett, sokszor titokban végzett rítusok – a női közösségek rejtett tudását és erejét testesítették meg. A férfiak világában ugyanakkor más archetípusok domináltak: a tél időszaka összefonódott olyan istenekkel és szellemekkel, akik a fagy, a hóvihar és a halál erejét képviselték. Kiemelkedik közülük Morozko, vagy más néven Ded Moroz, akinek alakja később szelídült mesebeli télapóvá.
A korai hiedelmek szerint azonban Morozko eredetileg nem ajándékozó figura volt, hanem egy fagyisten, aki elragadhatta azokat, akik tiszteletlenül bántak a természettel. A népmesék gyakran ábrázolják őt úgy, hogy az erdő mélyén lakik, és csak azokat kíméli meg, akik figyelmesek és alázatosak. A szláv folklór így nemcsak félelmetes, de mélyen ciklikus világképet mutat:
a tél a halál és az elmúlás, de egyben az előkészület és a megtisztulás ideje.
A szellemek, boszorkányok, jövendőmondók és fagyistenek mind ugyanannak a természetes ritmusnak a részei, amelyben a sötétség nem a vég, hanem az újjászületés előfeltétele.
Latin-Amerika históriái
La Llorona és a hideg évszak szellemei
Bár Latin-Amerikában a tél nem olyan élesen szeparált, mint az északi féltekén, a sötét és hidegebb hónapok ott is a halottakra való emlékezésnek és a szellemvilággal való kapcsolattartásnak az időszakai.
