Borsodban, egy kis faluban, Tarcalon voltál gyerek. Mit gondoltál akkoriban, mi lesz belőled?
Sokáig fogalmam sem volt róla. Csak egy dolog volt biztos, hogy magas férfi nem leszek. Szóval átlagember nem, de nem is akartam átlagos életet élni.

Miért?
Vidéki gyerekként állandóan az udvaron, a réten, a tóparton vagy a hegyekben voltam. Nem tudtam magam elképzelni falak között, napi nyolc órában. Gyerekként nem vonzott a városi élet, ennek ellenére Budapesten jártam ki az iskoláimat, nyolc évig szinte bezárva egy bentlakásos kollégiumban. A nagyobb szünetekben voltam ismét otthon.

Mivel nagyon szegények voltunk, és édesanyám egyedül nevelt a nagymamámmal, nem volt meg az anyagi lehetőség minden hétvégén együtt lenni. A nagyszünetekben a téli estéket rendszeresen a fekete-fehér tévé előtt töltöttem, és megnéztem minden színházi közvetítést (akkor még voltak) és magyar filmet, kabarét is. Aki azokban szerepelt, név szerint ismertem.

És az iskolával is rendszeresen jártunk színházi előadásokat, operákat nézni. Sőt, sokszor megvártuk a színészeket a művészbejárónál. Imádtam, amikor egy színész a színpadról rám nézett. Ha nem is kiválasztottnak éreztem magam, de szerencsésnek mindenképpen. 

A gyerekek néha elég durván viselkednek egymással: ha valaki kilóg a sorból, rászállnak.
Akkor sem volt ez másképpen, de én speciális általános iskolába jártam. Ott mindenki mozgássérült volt, mindenki valamilyen fogyatékossággal élt. Persze engem is sokszor csúfoltak, de ez még ma is előfordul. Annyi a változás, hogy mostanra megtanultam kezelni. Az évek és a rutin ilyen szempontból kisegítenek.

Gyerekkorodban ez hogy ment? Volt valamilyen technikád, hogy feldolgozd, kivédd a froclizást?
Kivédeni nem lehet. Meg lehet tanulni kezelni, de ez nekem is sokáig tartott. A suliban és a kollégiumokban sokszor egyfajta szövetség alakult ki egy-egy sorstársammal vagy osztálytársammal. Minden korszakban megvoltak a barátaim, akik segítettek, támogattak vagy megvédtek, ha nem is fizikálisan. Ezek közül a kapcsolatok közül volt, amelyik elmélyült, és az iskola után is megmaradt.

Vihogonc, Komáromi Jókai Színház

Akkor nem egyedül nőttél fel.
Hát, amint látod, én hagyományos értelemben nem nőttem fel, csak magasabb lettem. Gyerekkoromban is mindig azt kérdezték: „Sanyika, mi leszel, ha nagy leszel?” Hát csoda! Volt egy stand-up számom, ezt abba is beépítettem. Szerintem humor és önirónia nélkül sokkal nehezebb megélni az életet. Már általános iskolás koromban benne voltam a diákszínjátszó körben, de akkor inkább lámpalázat éreztem a szereplések alkalmával, és nem önfeledt boldogságot.

Kapcsolódó: Szirtes Tamás: Szeretem a nagy meséket!

Meg kellett tanulnom kiállni szerepelni. Aztán felszabadító volt másnak a bőrébe bújni, legyen az állat vagy emberi figura. Sokat kellett tennem azért, hogy lehetőségeket, szerepeket kapjak a színpadon, és be kellett látnom, erre a termetem önmagában még nem predesztinál. Amikor tizenhat éves koromban elkezdtem statisztálni filmekben, azt gondoltam, kihasználom a termetem adta lehetőséget.

Aztán ez már nem volt elég, jó színész akartam lenni.

Viszont a Színművészeti Főiskolára nem mertem jelentkezni. Érdekes módon nem a tehetségemben nem bíztam, hanem a termetemben láttam az akadályt. Jó pár évvel később, amikor már elhittem, hogy sikerülhet, akkor meg túlkoros lettem, mert csak huszonnyolc éves korig lehetett jelentkezni. Érdekes az ember: ha nagyon keresi, megtalálja, hogy éppen mitől érezze rosszul magát. (Nevet.)

Visszatérve a színészethez: elkezdtem magam képezni beszédtanárokkal, énektanárokkal, jártam színészworkshopra, és amikor lehetőségem nyílt rá, színházi próbákat néztem. Olyanokat is, amikben nem szerepeltem.   

Hogy épült a pályád? Kézről kézre adtak?
Nem épült, de jó lett volna. Szabadúszóként akkor hívtak, amikor éppen valakinek eszébe jutott egy kisemberre osztani egy karaktert. Ha őszinte akarok lenni, azt kell hogy mondjam: az első színházas években nem mindig tettem meg mindent a szerep jó eljátszásáért. Elsodort a bohém élet.

Mikor jöttél erre rá?
Úgy öt-hat éve döbbentem rá, hogy ha nem kaptam meg bizonyos lehetőségeket, az bizony sokszor rajtam múlt. Elmondok egy friss sztorit: a minap találkoztam az ideiglenesen itthon tartózkodó Antal Nimród filmrendezővel, és elmentünk vacsorázni. A beszélgetésünk alatt derült ki, hogy egy általa rendezett bankreklámból azért maradtam ki, mert olyan sokáig tartott az éjjeli tivornya, hogy elaludtam.

A mostani fejemmel már korán lefeküdnék. Akkoriban hagytam magam sodródni, és kevesebb volt bennem az alázat.

Ma már mindent alárendelek a színészetnek. Igazi színésznek pedig talán 2002 óta tartom magamat. Akkor kaptam komolyabb szerepeket – például Verebes Istvántól. Lehetőségem volt egy-egy előadás erejéig a Katonában vagy a Nemzetiben is fellépni.

Ede szerepében a Koldusoperában

A vidéki színházi szerepek mellett ezeket is hatalmas áldásnak és szerencsés helyzetnek éltem meg. Idővel be kellett látnom, hogy tudatosabban kell élnem és dolgoznom is. Természetesen voltak olyan rendezők, akik bíztak bennem, és osztottak rám olyan szerepeket, amikben nem a testalkatom határozta meg a karaktert. És rá kellett jönnöm: nincs kis szerep – vagyis a kis szerep is lehet nagy feladat.

A hétköznapokat hogy éled meg? Változik a társadalom – az elfogadás szempontjából?
Kicsit jobb, de azért még mindig van hová fejlődni. Például, ha elmegyek egy vidéki kisvárosba vagy faluba, ott még mindig megnéznek az emberek. Egyre gyakrabban fel is ismernek. „Te vagy az, a Tankcsapda-klipből!”  Vagy a Magánnyomozók és az Oltári csajok sorozatokból. Esetleg a Vaják című szériából, ami a Netflixen látható. Ma már általában jó a viszonyom magammal, de fiatalabb koromban nem mindig volt az.

Miért fordulhatott meg ez?
Azt hiszem, azért, mert elfogadtam magamat. Be kellett látnom, hogy ezzel a testtel, ezzel a termettel is lehet teljes, önálló életet élni – és hogy szerethető ember vagyok. Sokáig tartott, amíg a tükörbe nézve azt tudtam mondani: „Igen, ez vagyok én.” Ugyanez a helyzet a nőkkel kapcsolatban is: amíg az ember nem látja magát szerethetőnek – vagy nem tudja, hogy vannak előnyös tulajdonságai  –, addig nem is történhet meg egy szeretettel teli kapcsolódás.

Kapcsolódó: A legszimpatikusabb áruló – Interjú Hever Gáborral

Sokszor pedig, amikor egy családban kis növésű gyerek születik, pánik tör ki. Pedig jó lenne, ha tudatosítanák magukban – és a gyerekben is –, hogy ez nem a világ vége. Jól is ki lehet belőle jönni. Pár éve megismertem például egy férfit itt, a tizenegyedik kerületben. Nagyjából kilencven centi magas, és nyelviskolában tanít. Vidám, hatvan körüli ember, ő is átalakított autót vezet. Nagy élmény volt, amikor először találkoztunk, egy biliárdteremben.

Mit hozott még ki belőled az önelfogadás?