A színház teraszán ültetnek le, kapok egy kávét, és várom, hogy a Tanár úr – így szólítják a szakmában – megérkezzen. Mosolyogva viharzik be, és kér egy percet, amíg megreggelizik, mert ma még nem volt rá módja…
Addig is hadd gratuláljak a nyolcvanadik születésnapjához! Elképesztő, hogy ennyi idősen még ilyen friss és fiatalos. Hogy csinálja?Nyolcvan – hallani is rossz! (Fogja a fejét.) Nincs recept, vannak hiedelmeim, például hogy az úszás jót tesz, ezért negyven éve minden reggel úszom. Aztán hogy ez segít-e, vagy valójában a géneken múlik? Mindenesetre a jóisten adományának érzem. Nagy szerencse, hogy a korszellem a figyelem fókuszába helyezte a mozgást, ma már mindenki tudja, hogy ez nem csak a sportolók kiváltsága, és hogy a testünkért, amit egész nap használunk, tenni is kell.
Érezhetően rajta tartja az ujját a kor ütőerén. Pontosan tudja, hogy az emberek szeretik a meséket, és ez mintha egyre inkább így lenne.
Az ember számára minden történelmi korban nagy feladat volt megérteni az őt körülvevő világot, és benne önmagát. Én a mesék erejét a görög mitológián keresztül ismertem meg. A mese csodálatos dolog. Magával ragad és elkápráztat. Erre törekszünk a színházban is minden este. Mesélünk. De színházi körülmények között ez nem könnyű. Egy előadás rengeteg hatáselemből áll össze, a színészi alakítástól a díszleteken és jelmezeken át a zenéig és a mozgásig, és mindnek a mesemondást kell segítenie. A rendező tudománya valójában a színházi történetmesélés.
Tegnap mutatták be legújabb musicaljét, a Jégvarázst. Szájtátva nézték kicsik és nagyok.
Én is sok felnőttet láttam a nézőtéren, és ez bizakodással tölt el. Mert a mesét, bár a nagy irodalmi műfajok közé tartozik, sokan nem értékelik eléggé, holott mély tartalmakat hordoz.
A mesék óriási teret hagynak a fantáziának, megtörténhet bennük bármi, beszélhet állat vagy növény, de a legfontosabb, hogy mindig ott csillog bennük a remény.
A Jégvarázs valójában felnőttmese. Gyerekeken keresztül vált ugyan világhírűvé, mert az eredetije, A Hókirálynő Andersentől, a legendás Walt Disney kedvenc meséje volt, és 2013-ban zseniális rajzfilm készült belőle. Komor és tragikus történet. Két testvérről szól, az egyik melegszívű, játékos kislány, aki tántoríthatatlanul hisz a jóban, míg nővérének jégből van a szíve, szép, ám félelmetes, pusztító tehetséggel van megáldva.
Gondoljon bele, hány olyan történelmi helyzetet kellett már átélnie az emberiségnek, amikor egy önmagában tehetséges, de hallatlan ördögi erő formálta a világot! A mese végén azonban csoda történik – a műfaj ezt megengedi –, és a testvéri csók felolvasztja a hókirálynő szívét. Ez a csoda a szeretet csodája, amely reményt ad mindannyiunknak.
Valahogy úgy képzelem, hogy aki 1945 januárjában született, mint ön, a világháború, a nyilas rémuralom, a holokauszt végén, az magától értetődően a reményt képviseli egész életében.
Megtisztelő. Még soha nem fogalmaztam meg ezt, de szívesen látom így magam. A színházi világnézetem is erre kötelez. A kortárs modern színház fontos gondolatokat közvetít ugyan, de a reményt, ami a színházban a „happy end”-ben fogalmazódik meg, nem szereti.
Pedig ez ősi üzenet, Shakespeare valamennyi darabja úgy végződik, még a legvéresebb tragédiák is, hogy zárszóként elhangzik az a gondolat: az élet eddig rossz volt, de holnaptól minden jó lesz. A szerző tudta, hogy a nézőt nem szabad remény nélkül elengednie a színházból.
Önt rendezőként végtelen játékkedv és humor jellemzi. Milyen gyerekkora volt?
Afféle filmgyári gyerek voltam. Édesapám, Szirtes László gyártásvezetőként dolgozott, de különleges képességgel volt megáldva. Producerszemléletű embernek nevezném, kiváló érzékkel a művészethez és a színészi alakításokhoz. Ő is próbálkozott színészettel, Lakner Bácsi Gyerekszínházában játszott, többek közt Ruttkai Évával. Őrzök is róluk egy közös fotót. Egyik nagyapám pedig tánctanár volt Kaposváron. Kell ennél több?
Prózai rendezőként végzett a Színművészeti Főiskolán, és emlékezetes Shakespeare-előadások fűződnek a nevéhez. Hogy került a színházhoz?
Engem még 1972-ben Ádám Ottó szerződtetett rendezőnek a Madáchba, azóta sem mozdultam el innen. Megismerkedhettem a kor színészóriásaival, Gábor Miklóssal, Huszti Péterrel, Pécsi Sándorral, Domján Edittel, Tolnay Klárival, Psota Irénnel… Fantasztikus emberi minőség és színházi kultúra volt jelen. A rendezők abban hittek, hogy a feladatuk ugyanaz, mint a karmestereknek: a nagy klasszikusok megszólaltatása. Nehéz, de el kell fogadnunk, hogy mi csupán előadóművészek vagyunk, a műveket a szerzők írják.
Jelenet Az Operaház Fantomja című előadásból
A Madách végül mégis musical-előadásokra specializálódott. Kinek a döntése volt ez?
Az enyém. 2004-ben, amikor kineveztek a színház élére, már húsz éve velünk volt a Macskák. 2003-ban bemutattuk Az Operaház Fantomját, és más sikeres musicalek színpadra állításán is túl volt már a színház, mint például a Doktor Herz, a József és a színes szélesvásznú álomkabát vagy a Mária evangéliuma.
Óriási igény mutatkozott a zenés előadásokra. Számomra ez azt igazolta, hogy a roppant erős budapesti színházi versenyben helye van a zenés Madách Színháznak. Nyilvánvaló volt, hogy különbözni kell, és csak akkor van esélyünk megőrizni a pozíciónkat, ha markáns műfajváltáson esünk át.
Nemrég megjelent életrajzi kötetében azt mondja, az 1983-ban bemutatott Macskák mérföldkő a pályáján.
A siker jelentős részben Seregi Lászlónak, az Operaház akkori zseniális koreográfusának köszönhető, aki elfogadta a felkérésemet, hogy csináljuk meg együtt Webber darabját. Így esett, hogy hónapokig testközelből figyelhettem őt, amint instruál, és megalkuvást nem ismerőn, a célt szigorúan szem előtt tartva koreografálja meg a gondosan kiválasztott színészek és a tánckar mozgását.
A Macskák azóta több mint ezerhatszáz előadást élt meg. A történeti hitelességhez hozzátartozik, hogy Andrew Lloyd Webber csodálatos musicaljét először Londonban mutatták be 1981-ben, és két évvel később mi állítottuk színpadra a világon másodikként. A szerző maga is eljött a bemutatóra. Akkor még fiatal zeneszerző volt, nem állt mögötte az a zenei birodalom, ami ma, és magával ragadta a budapesti előadás.
Nagyon örült annak is, hogy a Madách épülete klasszikus színházépület. Londonban ugyanis egy arénaszínházban, egy porondszerű színpadon mutatták be a Macskákat. A szerző boldog volt attól, hogy hagyományos színházban is működik a műve.
Igaz, hogy jó barátok lettek, és a zeneszerző kijelentette, hogy Budapesten jobban értik őt, mint Londonban?
