Az apaság zsenialitása
Gyerekkorom a kilencedik kerületben zajlott le egy társbérleti lakásban. Idegenekkel laktunk együtt, akikkel ráadásul rosszban is voltunk. Szüleim szerették egymást, nem váltak el, minket is szerettek a húgommal. Apukám kétéves korában elveszítette az apját – az első világháborúban eltűntnek nyilvánították az orosz fronton –, ezért nem terelgette senki, a semmiből építette fel saját magát.
A tehetsége és a zsenialitása alapján megérdemelte volna, hogy híres, elismert ember váljon belőle. Az Ecseri úti oroszlán című könyvem tulajdonképpen kettőnk írásaiból tevődik össze. Anyukám népes szegedi családból származott, hatan voltak testvérek. Tőle örököltem a pontosságot, a megbízhatóságot és azt, hogy ha ígérek valamit, azt betartom.
Belső hangok
Édesapjával
Apukám mandolinon játszott, és szerette volna, ha én is zenélek. Már meg is vette a hegedűt, amikor teljesen önállóan beiratkoztam zongorázni. Egy évig azon a billentyűzeten gyakoroltam, amit apukám kartonpapírra rajzolt nekem, közben ült mellettem, és a kottát nézve ellenőrizte, jót játszom-e. Csak a belső fülünkkel hallottuk a hangokat.
Utána sikerült annyi pénzt gyűjtenünk, hogy megvehessük azt a pianínót, amin még ma is játszom otthon. Azt, hogy mit ad nekem a zene, nem tudom megfogalmazni, ahogy azt sem tudom szavakba önteni, mit ad a víz vagy a levegő. Természetes alkotóelemem. Akkor is zenész vagyok, ha csendben olvasok egy fotelben.
Kapcsolódó: 10 kérdés Bornai Tiborhoz
Sör, levél, kottagrafika
Sok jó ismerősöm van, de barátom nincs sok, ami talán azt jelenti, hogy a barát kifejezést komolyan veszem. És ha már róluk beszélek – hogy senkit ne sértsek meg –, egy olyan barátról mondanék pár szót, aki már nem él. Orosz Barnának hívták.
A kottagrafikai stúdióban, ahol dolgoztunk, egymás mellett ültünk, majd munkaidő után elmentünk sörözni, nagyokat beszélgettünk, és ezenkívül még leveleztünk is postai úton. Mert úgy gondoltuk, az ember mást ír egy levélben, mint amiről egy kocsmában beszélget. Csak remélni tudom, hogy ő is sokat kapott tőlem. Ha az én dalaimból, dalszövegeimből mesterségesen kivonnák Orosz Barna hatását, nem tudom, hogy a művek fele megmaradna-e.
„Lebegtem az űrben”
Apukám nyolcéves koromig minden este olvasott nekem, de nemcsak a Tom Sawyert meg a Huckleberry Finnt, hanem felolvasta például Bolesław Prustól A fáraót is. Mire másodikba mentem, már olvastam a Švejket, A dzsungel könyvét, rengeteg Karinthy Frigyest, és még hosszan sorolhatnám.
Amikor apám meghalt, lebegtem az űrben, a semmiben, mert nem tudtam, melyik könyv következzen.
