Miután a hazai labdarúgó-válogatott tavaly év végén nem jutott ki a világbajnokságra, sokan ismét a magyarok balsorsát emlegették. Amikor egy meccsen az utolsó pillanatban kerülünk nyert helyzetből hátrányba, vagy veszítjük el a mérkőzést, helyezést, amit már a zsebünkben éreztünk, szurkolóként és versenyzőként egyaránt a padlóra kerülhetünk.
Ennek egyik legemlékezetesebb példája, amikor 2016-ban Imre Géza párbajtőröző karnyújtásnyira volt az olimpiai bajnoki címtől, hiszen 14–10-re vezetett az utolsó harmadban, végül mégis koreai ellenfele győzedelmeskedett. „Nyolc és fél percig olimpiai bajnok voltam” – nyilatkozta akkor az ezüstérmes sportoló, és
nézőként sem tudtuk elhinni, hogy ez az aranyérem miként úszhatott el pillanatok alatt.
Ilyen esetekben a közösségi oldalakat elárasztja annak boncolgatása, valóban létezik-e bármilyen átok vagy szerencsétlenséghullám, ami minket, magyarokat jellemez. Valószínűleg nem. De ha már ott pulzál bennünk ennek a gondolatnak a csírája is, kifejezetten nehéz újra felvenni a kesztyűt egy következő kihívás alkalmával – szembesüljünk ezzel akár a szakmai életünkben vagy a kapcsolatainkban.
Áttolni a felelősséget
– Ha egy probléma forrását utólag abban keressük, hogy „üldöz a sors”, „rosszul álltak a csillagok”, vagy „mindig pechünk van”, azaz valamilyen véletlenszerűséget, spiritualitást próbálunk belelátni egy negatív eredménybe, az általában nem visz helyes következtetésekre – szögezi le Bőhm Kornél kríziskommunikációs szakértő. – Ezzel a magyarázattal áttoljuk a felelősséget egy rajtunk kívül álló, kiszámíthatatlan, felsőbb erőre.
Felsőbb erőkben hinni természetesen szabadon választható, de ezek dicsérete vagy szidalmazása helyett kudarc esetén azokat a tényezőket érdemes górcső alá vennünk, amelyekre személy szerint közvetlen hatásunk lehet. Mindenképp azt a típusú önvizsgálatot, elemzést tartom helyesnek, amelynek során számba vesszük azokat az objektív körülményeket, a saját kezünkben lévő eszközöket, amelyek befolyásolhatják a teljesítményünket:
mit tudunk legközelebb másképp csinálni, jobban kontrollálni?
A krízishelyzetekkel foglalkozó kommunikációs szakember úgy véli, továbbra is jelen van a gondolkodásunkban – és emiatt a közbeszédben is – az a rögzült önkép, amely a magyarokat balszerencsésnek látja, de ez a kollektív mintázat már nem befolyásolja azt, hogy az egyén miként tekint a saját küzdelmeire.
– Emberi tulajdonság – veti fel a szakértő –, hogy a látványosan fájó, elvesztett lehetőségekre mindig jobban emlékszünk, mint azokra a szép helyzetekre, amikor – a sport példájánál maradva – az utolsó pillanatban épp a magyar versenyzők tudtak fordítani, hiszen erre is számtalan példa született a sporttörténetben.
Érdekes, hogy akkor nem dicsérjük a magyar virtust, hanem a szakmai felkészültséget, a tudást, az edzettséget emlegetjük. Arról nem is beszélve, hogy mindez a sport sajátossága: amíg nem fújnak le egy mérkőzést, addig bármi megtörténhet – pró és kontra. De ez az élet más területeire is igaz.
Mi lett volna, ha…?
Ami Bőhm Kornél szerint kifejezetten kelet-európai sajátosság lehet, hogy a vélelmezett igazságtalanság érzésében hajlamosak vagyunk azon őrlődni, mi lett volna, ha… Ezzel szemben például az amerikai megközelítés teljesen más: ott a vezérelv a beletett munka mennyisége. Egy siker vagy sikertelenség kapcsán elsősorban a teljesítményt vizsgálják – legyen az az egyéné vagy a csapaté.
– Szakmai vagy magánéleti kudarc esetén fontos, hogy elgyászoljuk a folyamatot, hiszen egy szakasz lezárult – véli a kríziskommunikációs szakember. – A lelki rezilienciánktól (ellenálló képesség, rugalmasság) függ, mennyi ideig gyászolunk, de nem kell úgy tennünk, mintha nem ért volna minket komoly sérelem, veszteség – például a munkahely elvesztése, válás, csalódás.
A friss fiaskó után erősen elbizonytalanodhatunk a saját képességeinket illetően: ez a legnagyobb bénító erő ilyenkor. Itt megint feljöhet a „hogy is gondolhattam, hogy nekem sikerül” elmélete, ami megnehezíti a talpra állást, visszahúzhat a gödörbe. Szerintem
jó stratégia inkább számba venni azokat az erőforrásokat, amelyek továbbra is rendelkezésünkre állnak.
Kik azok, akikre számíthatunk (kollégák, barátok, család)? Milyen kapcsolati hálóval rendelkezünk, ami segítheti a továbblépést? Milyen tudás, tapasztalat van a kezünkben, amit nem vehetnek el tőlünk? Ez a leltár őszinte szembenézés, amit a tervezés követ. Mihez lenne motivációnk, kedvünk, milyen cél érdekében tudunk megint aktívvá válni? Majd jöhetnek is a valós lépések, az újrakezdés.
Ne vesszen kárba a krízis!
Az egészséges pozitív gondolkodásmóddal bírók ugyanúgy elismerik a negatív érzéseik és gondolataik létjogosultságát, mint a pozitívakét. Sőt, el is fogadják őket, tehát szó sincs arról, hogy az lenne az üdvözítő, ha folyamatosan majd’ kicsattannánk a boldogságtól! A pozitív gondolkodás mindössze annyit takar, hogy összességében bizakodón tekintünk előre, de nem kell mindenáron vidámnak és felszabadultnak lennünk (vagy annak tűnnünk).
Egy átlagos héten sem érezhetjük magunkat folyamatosan örömtelinek, hát még ha veszteségélmény ér bennünket – akkor ez egyenértékű lenne az érzelmeink elfojtásával, ami semmiképp nem javasolt. „Ne hagyjuk, hogy egy krízis kárba vesszen” – javasolta Winston Churchill is.
Azaz sosem cél, hogy a kudarcot kitöröljük az emlékezetünkből. Az a nagy kérdés, mihez kezdünk vele.
– Ha a korábbi negatív élményt feldolgoztuk, tanultunk belőle, és erősebbé váltunk általa, akkor később nem fog visszaköszönni és pánikot kelteni bennünk egy hasonló szituáció – tanácsolja Bőhm Kornél. – Szerencsére egyre többféle sikeres ember él Magyarországon, akik tesznek a mentális egészségükért, ahogy a fiatalok is kifejezetten sokat foglalkoznak ezzel a boldogulásuk érdekében.
