Szívmelengető látvány volt, ahogy a lányod a válladra hajtotta a fejét a fotózáson. Annyi bizalom és szeretet sugárzott belőle. Gyakran találkoztok? 

Judit: Nem, de rengeteget beszélünk telefonon. Akkor hívjuk egymást, amikor éppen úgy gondoljuk.
Zsófia: Meg amikor ráérünk. 

Kamaszkorodban sokszor neki­feszültél édesanyádnak, Zsófi. 

Zsófia: Nem találtam a helyemet a világban, nem tudtam, mi akarok lenni, azt meg pláne nem, hogyan. Közben meg magas elvárá­saim voltak önmagammal szemben, ez okozta a legnagyobb dilemmát. Csak amikor elkezdett kitisztulni a kép, akkor nyugodtam meg.

Nemcsak énekelni tudsz – édesapádtól, Tarján Pál operaénekestől örökölted –, hanem gyönyörűen festesz is. Grafikus az eredeti végzettséged. Nehéz lehetett a kettő között dönteni. 

Zsófia: Anyu szerint előbb énekeltem, mint beszéltem. De ez nem akkora szenzáció, minden gyerek muzikális. A vizuális művészetek szintén mindig jelen voltak, azokba menekültem, mert ott saját világot tudtam alkotni magamnak. Ha boldog voltam, ha szomorú, rajzoltam. 

Judit: Már kis korában észrevettem, hogy nagyon ügyes a keze, és meg voltam róla győződve, hogy valami ilyesmivel fog foglalkozni. El is vittem a „pont, pont, vesszőcske” rajzait­ megmutatni valakinek, aki rájuk nézett, és azt mondta: „Ezek alapján azért ne tessék azt képzelni…!” De én képzeltem, és igazam lett. 

Kapcsolódó: Tarján Zsófia élete 5 mérföldkövéről mesél

Ma is festesz még, Zsófi?

Zsófia: Igen, nemrég is feltettem a közösségi oldalamra néhány képet, és sikerült mindegyiket eladni. ­Komolyan veszem.

Judit, te nem vacilláltál a színészeten. 

Judit: Nem. Én mindig tudtam, hogy színész akarok lenni, pedig mindenki alkalmatlannak tartott. Nyilván mert nem voltam valami világszép gyerek, nem mintha egy színésznőnek feltétlenül szépnek kellene lennie. Zsófi csak azt tudta – persze sokkal később –, hogy színpadon szeretne állni. Én viszont éreztem, hogy színész biztosan nem lesz. De nem gondoltam volna, hogy az éneklésre teszi fel az életét.

Édesapád véleményét kikérted, Zsófi? 

Zsófia: Apámmal nagyon érdekes volt a viszonyunk – a szüleim elváltak kétéves koromban –, miután elkezdtem zenélni, azon kaptam magam, hogy órákig tudok vele beszélgetni. Addig ez nem fordult elő. De a zene sok ajtót kinyitott bennünk.

Tudjátok, hogy nagyon hasonlítotok egymásra? A csöndjeitek, a mozdulataitok, a fegyelem, ahogy a munkához álltok.

Zsófia: Fegyelmezettnek látszom, de belül tele vagyok feszültséggel. Igyekszem olyan helyeken levezetni, ahol senki nem látja, például óriási sétákat teszek a kutyámmal az erdőben. Ha mégis hangosan kell ordítani, azt inkább a kocsiban teszem, hogy ne zavarjam meg az állatok nyugalmát. Az erdőben időnként szarvascsordákat is látunk. Csak állnak és néznek, meg vagyunk döbbenve, milyen szépek!

Kapcsolódó: Hernádi Judit élete mérföldköveiről mesél

Judit, te is kutyás vagy?

Judit: Sokáig féltem tőlük, de mióta Zsófi hazahozta Lajost – így hívták az előző kutyáját, egy francia buldogot –, teljesen átfordultam. Ösztönösen első számú gazdijának tekintett, és ez engem teljesen meghatott. Végre megértettem a kutyák lelkét! Lajos sajnos már nincs velünk, de én azóta is nagyon szeretem a kutyákat.

Sok különbséget is látok. Zsófi lelkesedő típus, míg te… Megnéztem például a februárban mozikba kerülő Beléd estem című új Tiszeker Dániel-film előzetesét, és felnevettem, amikor a rendező azt mondja, „majd improvizáltok!”, mire te fanyalogva: „Azt utoljára a főiskolán csináltam.” 

Judit: Megsúgom, az volt a szerepem. De nagyon hitelesen tudom mondani. Végtelenül örültem a felkérésnek, ritkán forgatok, pedig szeretek, és Danival régről ismerjük egymást, a Nagykarácsony című vígjátékában is játszottam. 

Azért vagy fanyar, mert valójában szorongsz, vagy azért, mert unod?

Judit: Soha nem unom. Csak én azonnal a feladatot látom, és hogy annak mennyi ága-boga van, mik lehetnek a buktatói. 

Zsófia: Anya bölcs. Ma tanácsot kellett adnom a Sztárban Sztár All Stars tévéshow-ban Vavra Bencének, akivel a Kiss Tibivel közösen énekelt dalomat adtuk elő, és azt mondtam: „Legyél kicsit olyan, mint anyám!” Szerintem anyám és Tibor személyiségében a bölcsesség a közös vonás. 

A fanyalgást pedig feloldja egy kis humorral.

Judit: Mert látom az élet tragikus és humoros oldalát is. „Miért nő a fű, hogyha majd leszárad?” – gondolkodik el Babits Mihály az Esti kérdés című versében. Hiszen minek ez a nagy zöldellés, a nagy igyekezet, ha úgyis vége lesz? Van ebben valami tragikomikus. De valamiért ilyen az élet. Én a szerepeim­ben is ezt a logikát keresem. 

Zsófi, te mintha kicsit fáradt lennél.

Zsófia: Rengeteget dolgoztam az elmúlt hetekben. Hat nap alatt öt koncertem volt, plusz tévéfelvétel, címlap. Percre pontosan be van osztva az időm, és emellett még ott a speciá­lis diétám is. Kiderült, hogy hisztaminérzékeny vagyok, ami azt jelenti, hogy csak friss dolgokat ehetek. Sok rostot, salátát meg friss húst. Ma is hajnali háromkor keltem, hogy előre megfőzzek magamnak. 

Pár éve írtatok egy közös könyvet. A címe: Ne maradjon kettőnk között. Megbeszélitek benne a konfliktusai­tokat, a fájdalmaitokat. Az ember négyszemközt is nehezen lépi ezt meg a lányával, hát még a nyilvánosság előtt!

Zsófia: Ez egy folyamat következő lépcsője volt. A beszélgetés azzal kezdődött, hogy 2010-ben a Tháliában előadtuk az Egy színésznő lánya című darabot. Anyámnak az volt a feladata, hogy megtanuljon hatszáz oldalt, nekem meg hogy elénekeljek néhány Katona Klári- meg Cserháti-számot, és papírra vessek egy-két vonalrajzot. Ennek során kezdtük el „megtanulni” egymást. Kicsit feljebb léptem önismeretben, és kezdtem elfogadóbb lenni anyuval. 

Judit: Én meg Zsófival. De egy szülőt mindig nehezebb elfogadni. Például a gyerek azt várná el, hogy az anyja kiigazodjon ebben az istenverte digitális világban, de engedtessék már meg nekem, hogy ne értsek ezekhez a kütyükhöz! Zsófit sokáig idegesítette ez, ma már nem.

Zsófia: Ahogy te is elfogadtad utólag, hogy nem konyítottam a matematikához. A másik konfliktusunk az volt, hogy soha nem mondtam el, ha rossz jegyet kaptam, pedig nem sokszor fordult elő. Anyu ezt nem bírta elviselni.