„Ne feszülj, Rita, szeri van!” – ezt az unokahúgom mondta egyszer a nagycsaládi karácsony délelőttjén, amikor senki nem azt csinálta, amit én gondoltam, hogy csinálnia kellene. Meglepett, hogy a kedvenc ünnepemen feszültnek tűnök, de be kellett látnom, hogy tényleg túráztattam magam, miközben az összes gyerek hátradőlve élvezte, ahogy árad a szeretet.
Azóta eltelt pár év, a rosszcsontokból fiatal felnőttek lettek, és gyakrabban vannak „idegben”, én meg mintha a második kamaszkoromat élném, egyre több dologra csak megrántom a vállam. Nem reprezentatív felmérésem azt mutatja, hogy a lazaság egyfajta ciklikusság szerint jön és megy az életünkben.
Könnyed közöny
Az amerikai Merriam-Webster szótár alapján a nonchalance főnév „könnyed közönyt” jelent: azt az érzetet, hogy semmi nem zavar, semmi nem hat meg. A brit Cambridge Dictionary szerint ez a magatartás azt sugallja, hogy valaki közömbös, távolságtartó.
A tinédzsereket mindig is jellemezte egyfajta nemtörődömség, de míg korábban a különböző csoportoknak komoly öltözködési, sminkelési, viselkedési szabályoknak kellett megfelelniük, most egyre többen vannak, akik nem akarnak erőfeszítést tenni azért, hogy beilleszkedjenek; inkább azt szeretnék sugallni, hogy mindent lazán vesznek.
A trend robbanásszerű: a „how to be nonchalant” (hogyan legyek laza?) keresések tavaly májusban egy hónap alatt kétszáznegyvenegy százalékkal nőttek, a TikTok tele van olyan videókkal, amelyekben a tinik unott arccal reagálnak az izgalmas vagy érzelmes helyzetekre. A jelenség egyrészt vicces, másrészt sokat elárul arról, hogyan próbálják a kamaszok megőrizni a kontroll illúzióját.
A pszichológusok szerint a probléma ott kezdődik, amikor a közöny túlmutat a stíluson, és a tanulást, a világra való nyitottságot is korlátozza.
David Robbins viselkedéskutató szerint a tinik gyakran úgy érzik, a kíváncsiság gyengeség, ezért nem kérdeznek, és elnyomják a feltörő lelkesedésüket, márpedig ez gátolja a tanulási motivációt, akadályozhatja a valódi érzelmeket és a másokhoz való kapcsolódást is, ami hosszú távon szorongáshoz, depresszióhoz vezethet.
A trend legfőbb követői a Z generációs fiúk, férfiak, és köztük a statisztikák szerint nagyon magas azoknak az aránya, akiknek semmilyen kapcsolatélményük nem volt, ők azok, akik kiugróan sok visszautasítást és sikertelenséget éltek át a randizásban. Ráadásul a férfiakra még manapság is erős társadalmi nyomás nehezedik, hogy minden körülmények között maradjanak higgadtak és távolságtartók, ha ők mutatnak érzelmet vagy sírnak például a munkahelyen, kevésbé kompetensnek tartják őket, így körükben különösen könnyen válik a nonchalance normává.
Minket (már) nem érdekel
Tavaly júliusban Ashley Judd egy meglepő videót posztolt: az ötvenhét éves színésznő fürdőruhában pancsolt a tengerben, és közben elmondta, hogy a We Do Not Care Club tagja, ennek megfelelően nem érdekli, hogy itt-ott van rajta narancsbőr, sem az, hogy testének milyennek kellene lennie, egyszerűen csak örül, hogy a vízben szórakozhat, és nem engedi, hogy bárki megzavarja ebben. Sokan ekkor szereztek tudomást a mozgalomról, amelyet Melani Sanders indított májusban.
A floridai tartalomgyártó elmondta, hogy nem kíván többé alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, és nem foglalkozik a külvilág ítélkező megjegyzéseivel. A videó célja az volt, hogy felszabadítsa a nőket a felesleges nyomás alól, különösen azokat, akik a menopauza kapcsán úgy érzik, minden túl gyorsan változik, és mindenki túl kritikus.
A #WeDoNotCare és #NonchalantWoman hashtagek hónapok alatt több millió megtekintést gyűjtöttek, a kezdeményezéshez világszerte rengeteg nő csatlakozott, ők a közösségi oldalakon azóta is lelkesen osztják meg tapasztalataikat, történeteiket és trükkjeiket arról, hogyan lehet lazábban, stresszmentesen élni.
A mozgalom filozófiája nem az önzőségről szól: a nonchalance számukra védelmi mechanizmus, ami segít kezelni a stresszt, az elvárásokat és a túlterheltséget. Sanders szerint a cél, hogy a nők – függetlenül a koruktól vagy az élethelyzettől – érezzék, hogy nem kell mindenkinek megfelelniük, maradhatnak önmaguk, és meghúzhatják személyes határaikat.
Akik inspirálnak
Vannak fiktív hősök, akik minden porcikájukban önazonosak. Az életstílusuk nem feltétlenül példaértékű, de a határok meghúzását, a priorizálás képességét és a saját értékeikhez való ragaszkodást elleshetjük tőlük.
Jess Mariano – Szívek szállodája
A laza, távolságtartó fiú archetípusa. Ritkán beszél, de mindig figyel, nonchalant viselkedése intelligenciát és sebezhetőséget takar.
Dr. Miranda Bailey – A Grace klinika
Keménysége valójában nem hidegség, hanem érett önkontroll, elképesztő érzelmi mélységgel és empátiával rendelkezik, de ezt nem hagyja minden pillanatban felszínre törni.
Miranda Priestly – Az ördög Pradát visel
Elegánsan távolságtartó, ritkán mutat érzelmet. Minimális reakciói magukban is erőt sugároznak, nem törődik az elvárásokkal, nem kíván másoknak tetszeni, ereje a könyörtelen következetességben rejlik, amely tiszteletet és félelmet egyaránt kivált.
Violet Crawley – Downton Abbey
A rettegett és imádott özvegy grófnő a brit arisztokrácia szarkasztikusan elegáns ikonja. Éles eszével, csípős humorával és rendíthetetlen erkölcsi tartásával minden helyzetet fölényesen kezel, miközben sosem veszíti el a méltóságát.
