Az erdő mellett a tél mindig zordabbnak érződik, mint a városban, és ez a harmadik itt töltött évünkben sincs másként. Ahogy a fák lombjai nyáron enyhülést adnak a forróságban, úgy tesz próbára bennünket a hideg hónapok keménysége. Nincs közvilágítás, amely megtörné az estére ránk boruló sűrű sötétséget; amikor a nap korán lebukik az erdő mögött, és az árnyékok lassan beszivárognak a fák közé, a melankólia is könnyebben utat talál hozzánk.
Január a tanyán
A januárt a tanyán nem megéljük – sokkal inkább átvészeljük. Számomra, aki a házban és a szabadban egyaránt hosszú órákat tölt, gyakran nehezebb megbirkózni a hideg hónapok nehézségeivel. De ma már tudom: ezzel nem vagyok egyedül. A helyi közösségben megannyi nő munkálkodik csendben; sokan egyedül, kizárólag önmagukra támaszkodva végzik a véget nem érő, sokszor embert próbáló tanyasi munkát. Mindezt egy olyan életért, amely ugyan kötöttségekkel jár, bizonyos szempontból mégis a szabadságot jelenti.
Klári az erdőlakók társaságán túl háztáji állatokkal is körbeveszi magát, pusztán az irántuk érzett szeretetből. Ez volt az egyik fő oka annak is, hogy családjával tanyára költöztek. Amikor csak teheti, kiül a veranda lépcsőjére, és órákig figyeli az előtte elvonuló, népes állatsereget. Számára ez jelenti az igazi boldogságot. „Nincs két egyforma napom. Nyáron hajnalban etetek, télen inkább este, hogy reggel ne a sötétben kelljen tenni-venni.” Nehéz lenne pontosan összeszámolni, hány állat tartozik hozzá: birkák, lovak, tyúkok, kakasok, libák, futókacsák, egy törpemalac, kutyák és macskák is otthonra lelnek gondoskodó kezei között.
Klaudia még csupán a húszas évei elején jár, mégis már maga mögött tudhatja első önálló tanyasi évét, amely nem volt mentes a megpróbáltatásoktól. Ám a csend, a természet közelsége, a lovak és az évszakok testközelből megélt változásai minden nehézségért kárpótolják. Télen hajnali ötkor kel: abrakot készít, vizet hord – akár napi hatvan-száz litert is –, begyújt a fatüzelésű kazánba, majd nyolc órát dolgozik a szomszédos településen. Hétvégén szénát és fát mozgat, trágyát kezel, és ha marad egy kis ideje, belovagolja a festői környéket. „A kétszáz kilós bálákat is felteszem a kazal tetejére. Megtanultam már a technikát.”
Rita története egészen más irányból, a főváros közelségéből indul, mégis ugyanabból a régóta dédelgetett álomból táplálkozik: a függetlenség, a természet és a tágas tér iránti vágyból. Nem a hagyományos utat választotta: nem tart haszonállatokat, kizárólag kutyákat tenyészt és képez. „Mindig is a kutyák voltak az életem középpontjában” – mondja.
A területre, amelyet két éve megvásárolt, romosan és elhagyatottan talált rá, de saját kezével mindent megteremtett, amit csak elképzelt: betonozott, tetőt cserélt, burkolt, kerítést épített. „Hegeszteni még nem tudok, de azon kívül bármit. Kreatív vagyok, feltalálom magam.”
