A zseniális televíziós műsorvezetőt mind a mai napig visszasírják a nézők. Legutóbb például épp a kozmetikusom keze alatt szépültem, amikor masszírozás közben elkezdett magában kuncogni. Hogy, hogy nem, a memóriája mélyéről hirtelen felbukkant a Lepsénynél még megvolt című kabaréjelenet, amelyben Tenyér úr, alias Antal Imre elveszíti főnöke feleségét a motorbiciklijéről.
Azonnal megnéztük újra egy videómegosztó csatornán, és negyven év távolából is könnyesre nevettük magunkat. A jelenet címe azóta szállóigévé vált. A fejemet rá, hogy Imruska – mindenki így hívta ezt a kedves, derűs embert – aranyhalas viccére is sokan emlékeznek, ahogy nem kevésbé szellemes „különleges tudakozós” tréfájára is, amelyeket emblematikus műsorában, a Szeszélyes évszakokban adott elő annak idején.
A műsorvezető szelíd derűjével, imponáló műveltségével és ellenállhatatlan humorával örökre belopta magát a tévénézők szívébe. Antal Imrét, a zongoraművészt, aki fiatalkorában állítólag párját ritkító virtuozitással interpretálta Chopint, sajnos nem hallhattam, mivel még meg sem születtem, ám amikor a sors szeszélye folytán új szerepében, szórakoztató műsorok moderátoraként tűnt fel a képernyőn, már javában néztem a Magyar Televízió adásait.
Kapcsolódó: Kvíz – Mennyi mindenre emlékszel a régi magyar tévéműsorokból?
Jól emlékszem például, amint 1972 szilveszterén Imre olaszul – hét nyelven beszélt folyékonyan – csevegett a korszak gyönyörű filmcsillagával, Gina Lollobrigidával, míg végül táncra nem perdítette százhatvan centije minden sármjával és eleganciájával.
Pami – így hívta az édesanyja – című életrajzi kötetéből tudom, hogy tíz év múlva újra találkozott az isteni Lollóval, és a közelébe férkőzve egy fotóval igyekezett emlékeztetni jól sikerült duettjükre, de az idősödő díva nem akarta felismerni. Imruska nem bánkódott ezen, bölcsen elmosolyodott. „Soha ne veszítsd el a humorodat!” – figyelmeztette magát, és emellett kitartott élete végéig.
A kis Antal Imre, avagy Pami
Pedig ha valakinek, neki lett volna min keseregnie, kezdve azon, hogy még ötéves sem volt, amikor kitört a háború. 1944 telén hóban-fagyban menekültek a családjával a front elől, először csak Hódmezővásárhelyről – itt jött a világra Imruska 1935 júliusában egy állami tanító és egy óvónő egy szem gyermekeként – Szegedre, reménykedve, hogy az oroszok nem kelnek át a Tiszán. Átkeltek.
És ezzel elkezdődött a család vándorlása Szegedről a szétlőtt fővároson át Győrig és vissza, nemritkán marhavagonokba zsúfolódva és a puszta földön töltve az éjszakát.
Csodák csodájára a beteges kisfiú – akit négyéves korában olyan bélhurut gyötört, hogy ha nem viszik el a tengerhez levegőváltozás reményében, talán meg is hal – szó nélkül tűrte a viszontagságokat. Soha nem panaszkodott, tágra nyílt szemmel figyelt, és mindent megjegyzett, amit útközben látott. Úgy tűnt, a kisfiú életbe vetett bizalmát semmi nem tudja megrendíteni, köszönhetően szülei határtalan szeretetének, akik óvón ölelték körül, derűs mesevilágba ringatva a borzalmak éjszakáin.
„Pami” hőn szeretett édesanyjával. Csak a mamának engedte meg, hogy így hívja
Mozart elintézi
A háború befejeztével az Antal család élete visszazökkent a régi kerékvágásba. A hétköznapok fénypontját az jelentette, amikor Imruska délutánonként leülhetett a zongora elé, amit egy zsidó család hagyott náluk ’43-ban megőrzésre, és egy unokahúgától elcsent kottából magától megtanult egy Mozart-darabot.
A következő iskolai ünnepségen elő is adta a művet, amit, mit ad isten, a szegedi zenei konzervatórium igazgatója, Kollár Pál végighallgatott, és azon nyomban felkereste a szülőket: „Ebből a gyerekből zongoraművészt kell nevelni!” „Ebből a gyerekből rendes embert kell nevelni! Orvosnak készül” – felelte ellentmondást nem tűrő hangon Imre édesapja, és dolgavégezetlenül hazaküldték a zenetanárt. Imre akkoriban valóban agysebésznek készült, amire Karinthy Utazás a koponyám körül című írása inspirálta, csakhogy a tanár nem adta fel egykönnyen.
Még kétszer elment hozzájuk azon az őszön, mígnem a szülők megenyhültek. Imruska meghányta-vetette magában a dolgot, s végül a szívére hallgatva úgy határozott, mégis inkább zongoraművész szeretne lenni. Szegeden egy új világ nyílt meg előtte, az iskolában mindenki Mozartról meg Chopinről csevegett, az osztálytársai éppúgy a muzsika bűvöletében éltek, mint ő. Úgy érezte, hazatalált. Eminensként fejezte be a konzervatóriumot, és tanárai biztatására felvételizett a budapesti Nagymező utcai zenei gimnáziumba.
A család otthagyott csapot-papot, és kérdés nélkül követték szemük fényét Vásárhelyről a fővárosba. Hosszú, reménytelennek tűnő várakozás után végül a Damjanich utcában utaltak ki nekik egy lakást.
„Hol nyerítettünk, hol sírtunk az örömtől. Egyébként most is ebben a lakásban ülök, sajnos már egyedül, és körmölöm, körmölöm a mondókámat…” – írta Antal Imre negyven évvel később, 1989-ben, az édesanyja halála utáni esztendőben készülő könyvében. Érződik, hogy nagyon el van keseredve, hiszen különösen szoros kapcsolat fűzte az édesanyjához, nem is igen fért bele más nő az életébe, ha csak Kudlik Júliát nem számolom, akivel a Szeszélyes évszakokat vezette, és akivel jó barátságba kerültek.
Négy ász: Maksa Zoltán, Selmeczi Tibor, Antal Imre és Ihos József humoristák a Szeszélyes évszakok című műsorban
A sors keze
A fiatalember emberségére és jóindulatára jellemző, hogy 1956. október 23-án, amikor kitört a forradalom, azonnal összegyűjtötte a házbeli gyerekeket, és levezényelte őket a pincébe, hogy estig szórakoztassa őket, nehogy bármelyiküket eltalálja az utcán egy golyó. Eddigre elvégezte a Zeneakadémiát, ahol a diploma megszerzéséhez szükséges gyakorlat részeként szárnyai alá vett egy tehetséges nyolcéves zongoristát, akit úgy hívtak: Presser Gábor.
Pici bácsi máig jó szívvel emlékszik vissza mesterére.
