Otthonról hozott emberség
Egy kis faluban nőttem fel az ötvenes-hatvanas években. A szüleimtől és a nagyszüleimtől egyaránt megkaptam az olvasás szeretetét. A nagyszüleimnek nem volt ugyan lehetőségük továbbtanulni, mert a szolnoki tanyavilágban születtek, de mindig volt könyv, újság a kezükben.
Apukám, aki a téesz főkönyvelője volt, nagyon sokat játszott velünk a testvéremmel – anyukám iskolaigazgatóként kevésbé ért rá –, és ezek a játékok is általában arról szóltak, hogy a tudásunkat fejlesszük. Amit ellestem még a szüleimtől, az a tisztelet, elfogadás, segítőkészség, amivel a falunk lakosai felé fordultak. Ez a magatartás egy életre meghatározott engem, és remélem, akik kívülről látnak, azok is így gondolják.
Váratlan ajándék
Azt, hogy televíziós lettem, váratlan ajándéknak élem meg, hiszen soha, de soha nem vágytam a reflektorfénybe. Félénk, visszahúzódó fiatal lány voltam, aki nem azért jelentkezett a kedvenc tanára biztatására a szegedi körzeti stúdióhoz, mert híres szeretett volna lenni. Bika jegyűként csupán arra gondoltam, hogy ez egy pénzkereseti lehetőség, és persze kíváncsi is voltam, ami az egyik legalapvetőbb tulajdonságom azóta is.
Szorgalmas vagyok, kitartó, nem adom fel, amibe egyszer belekezdek, ezért ragadtam a tévénél. Hálás vagyok a tanáraimnak, a főnökeimnek, hogy eleinte sokat csiszoltak rajtam, így később már lubickolhattam ebben a munkában, mert nagyszerű feladatok találtak meg.
Az ország kedvenc tévéseinek egyikévé vált
Szenvedélyes utazó
A hatvanas években a családunknak lett egy autója, és ezáltal a szüleim elkezdhették velünk megismertetni az országot: a szünidőkben rengeteget kirándultunk, még Romániába és Csehszlovákiába is eljutottunk. Megmutatták nekünk, hogy jó kilépni a saját szűk életterünkből.
A gimnázium után elvégeztem egy idegenvezető-képzést, és négy évig vittem csoportokat a főiskola mellett.
Jól beszéltem oroszul, így sokat jártam külföldre, később a tévézés miatt eljutottam Vietnámba, Párizsba, Londonba… A gyerekeimmel is megszerettettem az utazást, és mióta felnőttek, akár barátokkal, akár csoporttal bármikor szívesen útra kelek, ez az egyik szenvedélyem.
Új élet kezdődött
A televíziózás nélkül nem lennék az, aki ma vagyok. De már jó régen nem abból élek, hogy valaha televízióztam. 1998-ban hagytam el a tévét, tehát már több ideje nem dolgozom ott, mint ameddig része volt a mindennapjaimnak. Amikor eljöttem, fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, lesz-e kedvem belefogni bármi újba.
