„Elmegyek hozzád, és viszek magammal egy kalácsot, egy sálat, egy pingpongütőt, egy kalapot, egy sámlit, egy rózsát… és a kutyámat!” – hallom a zárt ajtó mögül, ahol a szenior színjátszósok hangolódnak éppen. Ez egy memóriatorna: el kell ismételni a sorban előrébb lévők által mondott szavakat is, és ahogy halad a kör, egyre több szót kell megjegyezni és visszamondani. A vége felé már hangos kacagás harsan fel, amikor valaki összekeveri a tárgyakat. 

Kíváncsiak és tettre készek

Amíg bent folyik a játékos bemelegítés, elkapom egy szóra Kövesi Csengét és Sándor Somát, az időseknek szóló színjátszókör ötletgazdáit, akik épp most fejezték be az órájukat a másik csoporttal.

– Mindketten a Kaposvári Egyetem színész szakán végeztünk két éve, és egymástól függetlenül fogalmazódott meg bennünk a gondolat, hogy jó lenne az idősebb korosztállyal foglalkozni. A nagymamám vidéken él, és feltűnt, milyen kevés lehetősége van arra, hogy egy közösségben kreatívan elfoglalja magát, és fejlődjön – meséli Csenge. 

– Nekem is az egyik nagyim panaszkodott, hogy szeretne egy helyet, ahol a mindennapokban fel tudna töltődni – teszi hozzá Soma. – Így aztán amikor jött a Freeszfe­ Egyesülettől egy lehetőség, hogy Csengével színjátszókört csináljunk, egyértelmű volt, hogy szenior csoportot indítunk, sőt, rögtön kettőt is.

Sándor Soma és Kövesi Csenge, az ötletgazdák

Minden embernek szüksége van a játékra, életkortól függetlenül. Én azt látom, hogy

az idős korosztály tele van vidámsággal és ener­giával, vágynak az élményekre, és keresik a lehetőséget, hol tudnának aktívak lenni.

– Ha egészen őszinte akarok lenni, az idősekkel kapcsolatos prekoncepciók, akárcsak a külvilágban, bennünk is éltek tudat alatt. Én például azt hittem, hogy a résztvevők kicsit lassabbak lesznek, nemcsak fizikailag, hanem a feladatok feldolgozásában is. Ehhez képest sokkal kíváncsibbak, tettre készebbek és motiváltabbak, mint azt előzetesen gondoltuk. A szenior korosztály számos előítéletet megcáfolt – mondja Csenge.

Elengedem a fiatalokat, és benyitok a kolléganőjük, Szitás Barbara által vezetett foglalkozásra. A memóriás bemelegítésnek már vége, most páros improvizációs jelenetek zajlanak. Ketten kiülnek, és előadnak egy rögtönzött történetet, időről időre pedig egy kalapból cédulákat húznak, és a rajtuk szereplő szavakat valahogy megpróbálják beilleszteni a mondandójukba.

Nem könnyű feladat, ilyet valódi színészek szoktak csinálni az improvizációs est­jeiken. Az egyik jelenetbe ezeket a szavakat kell beépíteni: sósav, gyönyör, lojalitás, grillsütő, tejfog, koala – el lehet képzelni azt a történetet, ami ebből összeáll. Hihetetlen ötleteket dobnak be és valósítanak meg. Egyikük az unokájával sétál a helyzetgyakorlatban, és tényleges gyerek híján a levegőhöz beszél gügyögve, közben finoman markolva a láthatatlan kis kezet. 

Egymásra figyelni

– Nem az a cél, hogy Shakespeare-t­ vagy Csehovot játsszanak. Azt szeretném, ha jól éreznék magukat, megismernék és elfogadnák egymást. Ebben a korban már nehezebb idegeneket beengedni a privát szféránkba, megnyílni és ellazulni előttük, de itt néhány alkalom után mindenki feloldódott – mondja Szitás Barbara színész-rendező,­ a csoport vezetője.

– Fontosnak tartom azt is, hogy figyeljenek egymásra, ez ugyanis a mai világból kezd kikopni. Egy éppen zajló jelenet alatt nem illendő a többieknek sutyorogni, mindig meg kell adni a tiszteletet a másiknak. Minden korosztálynak tanítottam már színészmesterséget a kisgyerekektől a felnőttekig. Az idősek legfeljebb annyiban mások, hogy az élettapasztalatuknál fogva már mindenről megvan a saját elképzelésük, és ebből talán kicsit nehezebben engednek.

De ha finoman terelgeti őket az ember, egyre nyitottabbá válnak. Ezekkel a foglalkozásokkal azt szeretném elérni, hogy elhiggyék: még nem írta le őket a világ. Ők is ugyanolyan fontosak, és ugyanannyi tiszteletet, figyelmet és kíváncsiságot érdemelnek, mint a fiatalabbak.

Magyarországon ugyanis sajnos az a trend, hogy egy bizonyos koron túl az emberek láthatatlanná válnak.

Barbarát kivétel nélkül mindenki említi, amikor arról kérdezem a tagokat, miért járnak ide. Magával ragadó személyiségének és érzékenységének nagy szerepe van abban, hogy a kételkedők, bizonytalanok és visszahúzódók is megmaradtak hosszú távon a csoportban, mint például­ a hatvankilenc éves Czifra Erika. 

Szitás Barbara instrukciót ad

– Negyven évet töltöttem el az egészségügyben vezetőként. Aztán egy nagy váltással kreatívhobbi­boltot nyitottam, és kézművesfoglalkozásokat is tartok. A lányaim titokban regisztráltak a színjátszókörbe, úgy gondolták, jó elfoglaltság lenne. Az első alkalom rémisztő volt, nem tudtam feloldódni.

Ahogy idősödünk, megszokjuk a magunk kis tereit, amelyben biztonsággal mozgunk, és már nem nyomaszt bennünket a megfelelés vágya, itt viszont ez újra előjött. A második órára már nem is akartam eljönni, de a lányaim meggyőztek: szükség van rá, hogy más hatások is érjenek, mint amit megszoktam, már csak az agyam frissen tartása miatt is.

Menet közben rájöttem, hogy jó helyen vagyok. Szuper csapatunk van, nagyon tudunk örülni egymásnak, hamar egymásra hangolódtunk. Barbara pedig fantasztikus tanár, olyan szeretettel fordul felénk, hogy teljesen elmúlt belőlem a megfelelési kényszer. Itt nem kell szorongani, magunkat adjuk, és folyamatosan fejlődünk. Alig várom a hétfőket, hogy jöhessek.

A játék nem korfüggő

Mindkét szenior csoport hétfőnként jön össze, és két órát játszanak – ez szent idő. Van, aki Soltvadkertről jár be, ami több mint százhúsz kilométerre van Budapesttől. Sokan fél órával korábban jönnek, vagy a foglalkozás után maradnak egy kicsit tovább, és a büfében megbeszélik, kivel mi történt a héten. Közösség épül.

Rendkívül vegyes a csapat, néhány résztvevőnek van „drámás” múltja, mások abszolút laikusként próbálják ki magukat ebben a műfajban. Kelecsényi László Balázs Béla-díjas író, filmtörténész a maga hetvennyolc évével a korelnök a csoportban.

Korábban színdarabot is írt és rendezett, sőt pár mondatos szerepeket játszott is. Ide elsősorban