Alig tudtalak elérni, az elmúlt napokban ráadásul le kellett mondanod az interjút, mert megbetegedtél. Lehet, hogy túl sok volt a fesztivál?
Járványos időszak van, hozzá a repülések meg a sok ember, tulajdonképpen csoda, hogy nem kaptam el valami combosabb vírust. Szerencsére túl vagyok a nehezén, nem szerettem volna lemondani ezt a távol-keleti meghívást. Örülök, hogy ennek ellenére tudunk beszélgetni.
Hadd gratuláljak a hetvenedik születésnapodhoz, úgy tudom, novemberben volt. Lehet, hogy téged a munka tart karban? Az elmúlt tíz év során három zseniális nagyjátékfilmet készítettél.
Hát, volt mit bepótolni! Előtte volt néhány nehéz évem, amikor nem sikerült egyik filmtervemet sem finanszírozni. Gyakorlatilag 2012-ben tértem vissza a Terápia című tévésorozat rendezésével. Drukkolok, hogy ne kelljen lelassítanom, írom a következő forgatókönyvet.
Mindig magad írod őket, csak A feleségem története volt kivétel, mert az Füst Milán regényének hű adaptációja. Legújabb filmed, a Csendes barát története könyvben is megállná a helyét.
Soha nem mernék szépirodalmat írni. Gyerekkorom óta sokat olvasok, sorsfordító élményeim kötődnek az irodalomhoz, ezért is él bennem szinte babonás tisztelet iránta. A forgatókönyv más, az megsemmisül a film elkészültével, attól nem vagyok zavarban.
Legutóbbi három alkotásod a magány és a kapcsolatteremtés nehézsége körül forog. A feleségem történetét különösen szerettem, úgy érzem, valójában ugyanezt a témát feszegeti.
Örülök, hogy észrevetted ezt, mindenkinek hálás vagyok, aki hajlandó belátni a kosztümös szerelmi történet felszíne mögé. Számomra A feleségem története egy buddhista film, s bár első ránézésre a féltékenység témáját járja körbe, a mélyben arról a fájdalmas útról beszél, amíg
eljutunk a belenyugvásig abba, hogy nem birtokolhatod, nem kontrollálhatod a másikat.
Nem tudod kinyitni, mint egy dobozt, és belenézni. Már az első filmem, Az én XX. századom is az emberi kapcsolatok, a másik megértésének nehézségeiről szólt. Ott a társadalmi szerepek képeztek akadályt két ember között, ezt csomagoltam egy kis „tévedések vígjátékába”, de nagyon is jelen volt benne, milyen jó lenne kapcsolódni, csak milyen nehéz!
A Csendes barát ezt tágítja ki azzal, hogy a növényeket is bevonja az univerzumába. Kiderül, hogy ők is figyelnek minket, és igenis reagálnak az emberre. Szeretnének velünk kapcsolatba lépni, de ez sajnos akadályba ütközik. Mióta érdekelnek ezek a kutatások?
Azt nem tudom, hol helyezkedünk el mi a növények horizontján, nyilván még ezeregy érdekes dolog van az életükben rajtunk kívül, de az biztos, hogy engem kamaszkorom óta lenyűgöznek a kommunikációjukat vizsgáló tudományos kísérletek. A hetvenes években volt az első komolyabb hulláma ennek. Kamasz voltam, és a kor sok izgalmas szellemi áramlata közül ez volt az, ami leginkább foglalkoztatott.
Hogyan kommunikálnak egymással a növények, milyen a társas életük, hogyan éreznek, hogyan hoznak döntéseket, és ezeket a jeleket mi hogyan tudnánk transzformálni a saját korlátozott érzékeink számára? A másik, ami szintén nagyon érdekelt, az egybeolvadás vágya a természettel. A filmünkben minden szereplőnek valamilyen „közvetítőre” van szüksége a kapcsolódáshoz, és ez a közvetítő a tudomány.
Szigorúan amatőr szinten ugyan, de mindig izgatott a biológia, a fizika, a kozmológia, követem a jelen kutatásokból mindazt, ami ismeretterjesztő szinten elérhető. Számomra ezek a kutatások képezik azt a hidat, amelyen keresztül enyhíthetjük a természet és a köztünk nyílt szakadékot, és újra összekapcsolhatjuk azt, ami összetartozik.
Kapcsolódó: Enyedi Ildikóval korábbi, 2021-ben készült interjúnkat itt olvashatod el
A film főszereplője egy ginkófa. Miért épp egy távol-keleti eredetű fára esett a választásod?
Ennek a filmnek a szereplői, ha emberek, ha növények, mindannyian magányos lények, akik kapcsolódni vágynak egymáshoz. Ezért kerestem különc, magányos fát főszereplőnek. A ginkófánál nemigen akad jobb példa erre – talán még egy kaliforniai mamutfenyőt tudtam volna „felkérni”. Ha megnézed, az 1908-ban játszódó jelenetekben még két ember simán átéri a fa törzsét, a hetvenes évekbelihez már három kell, míg a 2020-ashoz legalább öt.
Ehhez három nagyon hasonló fát kellett találnunk, ami nem volt könnyű. Végül Marburgban, egy németországi városkában leltük meg a legfiatalabbat, az Alcsúti Arborétumban a középsőt, a legöregebb, hatalmas fát pedig Sellyén, Dél-Magyarországon.
Számomra a legérdekesebb a feminista történetszál volt. 1908-ban az okos és felkészült Grete első női hallgatóként felvételt nyer a marburgi orvosi egyetemre. A felvételi bizottságban ülő férfiak gátlástalanul provokálják. Feltételezem, te is éltél át hasonló diszkriminációt a pályád elején, hiszen az első női rendezők egyike vagy.
Én csak utólag jöttem rá azokra a nehézségekre, őszintén szólva kicsit alvajáróként sétáltam át felettük. Másra figyeltem. Ilyen szempontból kétségtelenül van hasonlóság Grete és énköztem.
Grete éppen meditatív állapotba igyekszik hozni magát egy fátyoltánc során a Csendes barát című filmben (Fotó: Szilágy Lenke)
Egyenesen az alteregódnak érzem Gretét, ahogy a maga érzékeny, áttetsző burkából, szelíd lénye csendjéből figyeli a külvilágot.
Az én alteregóm a filmben Tony Wang professzor, aki előadni érkezik Marburgba, de a Covid miatt hónapokra ott reked a lezárt, üres campuson. Eredetileg a kisbabák kognitív fejlődését kutatja, de most, magányát enyhítendő, megpróbál kapcsolatba lépni a parkban álló óriási ginkófával. Rá kell ébrednie, hogy eddigi tudományos eszközei nem alkalmasak erre…
De igazad van, a filmben minden emberi szereplőnek, ha közegellenállással találja magát szemben, hasonló a válasza: se nem dac, se nem küzdelem, inkább elemi kíváncsiság. Grete sem hagyja, hogy az ellenálló közeg provokálja, nem harcol ellene, inkább nekiáll, és felfedezi, ami számára izgalmas.
Gyönyörű lett a film látványvilága, Pálos Gergely el is hozta Chicagóból a legjobb operatőr díját. Visszatérve a történethez, a hetvenes évekbeli részben szerepel egy muskátli, ami egy elektronikus szerkezetnek köszönhetően ki tudja nyitni a kaput a gazdájának. Elképzelhető ez a valóságban?
Olyannyira, hogy meg is történt! Egy kanadai tudós, aki a növények kommunikációját kutatta egy laborban, szórakozásból otthon is rátett egy szenzort az egyik cserepes növényére. Így vette észre, hogy amikor hazaér, és kiszáll az autójából, a növény az ablakban reagál rá. A leadott jeleket egy transzformátor segítségével felerősítette, és összekötötte a garázskapuval.
Attól kezdve a növény nyitotta ki neki a kaput, ha hazaért. Az első szerkezet egyébként, amit Cleve Backster a növényi jelátalakításhoz használt, egy hazugságvizsgáló gép volt. Mi is egy eredeti, de már fejlettebb, ismét működésképessé varázsolt hetvenes évekbeli szerkezetet használtunk a forgatáson.
Véletlenül ott voltam Sellyén, a forgatáson, amikor a szakértő bemutatta, hogyan is működik. Egészen átrendezte a bennem élő képet a növényekről, nem is tudom, hogyan fogom így tavasszal megmetszeni a bokraimat.
Igen, több stábtagunk beszámolt hasonló érzésekről. Tony Leung, filmünk Wang professzora is elmondta, hogy a reggeli futókörét Hongkongban a film óta egészen más hangulatban futja, nem érzi már magát egyedül az ottani buja növényzetben. De ez nem valamiféle oktatófilm, inkább vidám, oldott élményt szeretne adni, amivel mindenki azt kezd, ami jólesik neki.
De azért a film időzítése csak tudatos volt, nem? Hiszen éppen most zsigereljük ki végérvényesen a bolygónkat.
Nem. Egyszerűen csak én is ebben a világban élek, és ugyanazokon az ijesztő jelenségeken gondolkodom, mint például te.
A film legcsodálatosabb jelenete, amikor Wang professzor tudatmódosító szer hatása alatt azt éli meg, hogy hirtelen eggyé olvad az univerzummal. Neked megadatott valaha ilyen pillanat?
Igen, ahogy szerintem az én generációmból sokaknak. De a tudat kinyílását meditációval, tánccal vagy egy hosszú gyalogtúrával is el lehet érni. Wang professzor, mint említettem, a kisbabák kognitív fejlődését kutatja, és a film elején arról tart előadást a hallgatóinak, milyen különbségek vannak a kisgyermek és a felnőtt agyműködése között. Abba a teljes egységbe a világgal, abba az irigylésre méltó feloldódásba, ami a kisgyerekkor sajátja, sajnos csak ilyen mesterséges eszközökkel tudunk felnőttként visszatalálni, és csak egy-egy rövid pillanatra.
Köszönöm neked ezt a szép, meditatív élményt. Lelassított, kifinomította az érzékeimet, és egy kicsit befelé vitt önmagamba. Ennél többet művészeti alkotás nem tehet.
Szerettük volna, hogy a néző belekóstoljon egy embertől különböző tapasztalásba. Ezt szolgálja az idő, a tempó lelassítása, mert hiszen egy fának nagyon különbözik az időérzéke a mienktől. Olyan állapotba szerettük volna ringatni a nézőt, ami alapvetően különbözik attól, amit egy akciócentrikus film közben él át.
