Állítólag akkor adták a legolcsóbban. Olyanok is voltak.
Később derült ki, hogy a szüleimnek ilyentájt érkezett néhány levél, illedelmes kívánságokkal. Egy külföldről, az akkoriban megszokott légipostai küldemény, haloványkék, hártyavékony lapon, amely összehajtogatva borítékká alakult. Ez nagyon tetszett.
A svájci távoli rokon Klárika, úgy mondták, hegedűs a berni szimfonikus zenekarban. Apám valószínűleg válaszolt. Egyetlen levele jutott vissza hozzám, Péter nevű leszármazott jóvoltából. Dr. Vámos Tibor negyvenöt fokban jobbra dőlő betűi máig megríkatnak. „Drága Klárikám! Mindkét karácsonyi ajándékodat, a töltőtollat és a francia daloskönyvet rendben megkaptuk.” Emlékszem, vámot kellett fizetni értük.
Amint olyan korú lettem, énnekem is jöttek év végi üdvözletek. Ekkor zajlott a rock korszaka, a felmenők hagyományaiból semmit nem tartottunk értéknek vagy értelmesnek. Nem követtem az atyai mintát, sose válaszoltam.
Minek pazarolni a papírt és a tintát ilyesmire?
Az évek múltával négyzetesen emelkedett a kifejezetten karácsonyra gyártott kártyák minősége, és szélesedett a küldők – főleg vállalatok – száma. Valóban tartalmatlannak látszott ez az egész, a vezetők és munkatársak hevenyészett szignója jelezte, talán azt se tudják, kinek fogják postázni a titkárnők.
(Fotó: Wikipedia)
Később az áradat áttevődött a világhálóra, e-mailek záporoztak, még nagyobb sokaságban, végül az FB-n kommentek s privát üzenetek formájában. Addigra ismertségem fokozódott. Az olvasóknak igyekeztem válaszolni.
A közösség támogató ereje a legtöbb, mi adható
Az öregedés egyik jeleként értékeltem, még a netkorszak előtt, hogy kedvem támadt furfangos köszöntéseket kieszelni, s azzal örvendeztetni meg a barátaimat, továbbá nyulacska rokonait és ismerőseit év végén.
Amikor az FB széles körűvé vált, az algoritmus kedvesen figyelmeztetett, ha valakinek a kapcsolati hálómból születésnapja van, erre is igyekeztem egyedi szöveget kreálni. Voltaképp írói működésem részévé tettem ezeket a nyúlfarknyi tíz másodperces novellákat.
Nem ám úgy, hogy mindenkinek ugyanazt, hanem amennyire tőlem telt, személyre szabottan.
Érdeklődve vártam, föltűnik-e bárkinek, hogy e megoldással élek azon a területen, ahol általában a sablonok túltengése a jellemző. Ami a karácsonyt illeti, a „boldog”-ot csak-csak elfogadom, de az „eredményekben gazdag új év”-től kiütéseket kapok. Annyi baj legyen, ez egyéni érzékenység.
Soha senki nem vette észre fáradozásomat, idővel kedvem is vesztettem. Egyúttal nosztalgiám támadt a régi, hagyományos levelek és képeslapok iránt. Amiket, ha szíven ütnek, eltehetünk. Aztán majd a gyerekeink és az unokáink rájuk találhatnak egy sárgult dossziéban, találgathatják, ki írta kinek. Apám a fentebb idézett sorait 1956 januárjában golyóstollazta a légiposta-papirosra. Nem sejthette,
