Csoda történt – megrendítő, gyönyörű, felemelő csoda! Karomba vettem a fényre nyűgösen ébredező újszülöttet, és hirtelen megpillantottam benne a fiamat. Újra anya voltam, és ugyanaz a boldogság öntött el, ami akkor, harminc évvel ezelőtt. Határtalan örömmel ismerkedtem a baba arcával, simítottam végig a homlokán, vizsgálgattam a szemét, a száját, gyönyörködtem a kunkori szempillákban, a felső ajka cakkos ívében, számolgattam az ujjacskáit. Pontosan úgy, mint akkor.
Mégis, más mélységeit éltem át most az emberi létezésnek.
Hirtelen értelmet nyert minden, megértettem, mire ez a sok nyüzsgés, iparkodás, folytonos tülekedés, miért a nagy körforgás: nemzedékek jönnek és mennek…
(Fotó: Getty Images)
Miközben nagymamaként támogattam a frissen szült édesanyát, az immár kétgyerekes kis családot, jólesően döbbentem rá, hogy szükség van rám. Hogy ez az életszakasz is jelenthet új kihívást, új célokat, új örömöket. Igen, munka mellett is. Leterhelt ez a generáció, a szüleink már idősek, gondozásra szorulnak, a gyerekeink pedig családot alapítanak, míg a legtöbben közülünk még dolgoznak, karriert építenek. Persze közben itt fájt, ott szúrt. A derekam már nehezen bírta a babacipelgetést, ringatást, de kit érdekelt ez most, amikor új élet született!
