A fájó egyedüllét számos egészségügyi kockázattal is jár. Állítólag olyan veszélyes, mint tizenöt szál cigarettát elszívni naponta. Nemzetközi kutatásokból az derül ki, hogy a társadalmi elszigeteltség és a magány összefüggésbe hozható a halálozás megnövekedett kockázatával.
Ezzel szemben egy 2015-ös tanulmány azt igazolta, hogy a társas kapcsolatok védő hatása ötven százalékkal növeli a túlélés esélyét. A magány és a társas elszigeteltség hozzájárulnak bizonyos rizikós egészség-magatartási formákhoz, például szerhasználathoz, nem kielégítő alváshoz vagy rosszabb étkezési szokásokhoz.
Mint dr. Albert Fruzsina szociológus kutatóprofesszor, egyetemi tanár – aki az ELTE Társadalomtudományi Kutatóintézetben és a Semmelweis Egyetemen is dolgozik – mondja, Magyarországon az aktív korú (18–65 év közötti) felnőttek több mint harmada érzi magát magányosnak. 1993-ban „csupán” az aktív felnőttek negyede volt érintett a magányosságban, ami ráadásul inkább az idősebbek problémájának számított. Miért vagyunk egyre magányosabbak? Mi történik a kapcsolatainkkal?
Félig ott
– A kapcsolathálózataink átalakulása a modernizációval kezdődött – mondja Albert Fruzsina. – A szoros családi, rokonsági, helyi közösségi kapcsolatok elkezdtek felbomlani, a normák pedig egyre kevésbé védik ezeket. Gondoljunk csak bele, hogy régen fel sem merült, hogy valaki ne menjen el a faluban a búcsúba, vagy hogy egy esküvőre ne hívjuk meg az egész rokonságot.
Mert az megbocsáthatatlan lett volna, vagy legalábbis a szájára vett volna a falu.
Ma már tulajdonképpen büntetlenül meg lehet szakítani a kapcsolatot bárkivel. A Covid még rátett erre egy lapáttal, mert kényszerűségből ballagások maradtak el, szalagavatókat tartottak meg online. Bár fájt egy kicsit, megtapasztaltuk: így is lehet.
Közben megnőtt a szabadságunk abban, hogy azzal kapcsolódunk, akivel csak akarunk, viszont mintha nem lennénk felkészülve arra, hogy ez nem fog magától működni hosszabb távon; erőbefektetés, időráfordítás, találkozás nélkül nehéz.
A szakértő szerint a fogyasztói társadalmak megváltozott értékrendje sem kedvez az emberi kapcsolatok hosszú távú fennmaradásának. Nem divat a bizalom, a nagyvonalúság, az empátia.
– Magyarország sajnos egy bizalomhiányos társadalom. Konfliktus esetén nem biztos, hogy mindent megteszünk a kötelék helyreállításáért, nem feltétlenül dolgozunk a megbocsátáson, viszonylag könnyen veszni hagyjuk a kapcsolatokat. Fals illúziókat dédelgetünk arról, hogy „van másik”. Úgy gondolom, a tudatosság az egyik kulcsszó, amin érdemes elgondolkodnunk a kapcsolatainkkal összefüggésben.
Életünk tanúja
Schell Gergely tanácsadó szakpszichológus, krízisszakértő, pár- és családterapeuta, mindfulnessalapú kognitív terápiás csoportvezető kicsit árnyalja, hogyan érdemes a tudatossághoz viszonyulnunk: szerinte ennek túlhangsúlyozása félrevihet, mert az egyénre hárítja a felelősséget, és kitakarja előlünk azt, hogy a magányt részben rendszerszintű problémák okozzák, az annak a társadalmi-gazdasági berendezkedésnek is a következménye, amelyben élünk.
Ráadásul ha úgy gondoljuk, magunk tehetünk arról, hogy magányosak vagyunk, akkor szégyelljük is magunkat,
és még kevésbé merjük nyíltan vállalni a barátaink, hozzátartozóink, munkatársaink, a lelkisegély-szolgálatok, a pszichológusok előtt a fájdalmunkat, kiszolgáltatottságunkat. De ő is egyetért, hogy a kapcsolatokat sokkal nehezebb fenntartani, működtetni, mint korábban.
– Az utóbbi években szinte ellehetetlenültek a személyes találkozások, és a digitális összekapcsoltságtól hiába várjuk ugyanazt a közelséget – jegyzi meg a szakértő. – Csoportos csetekben, megosztott naptárakban élünk családi életet.
Ér annyit, hogy foglalkozzak vele?
Ebben az úgynevezett polikrízises korban, amikor különböző válságok rakódnak egymásra, minden kapcsolatnak a túlélésünkhöz, a jóllétünk növeléséhez közvetlenül hozzájáruló faktorokkal kell versenyeznie: „Van-e olyan fontos, ér-e annyit, hogy foglalkozzak vele?” Csak hát egy emberi kapcsolat alapvetően sokkal öncélúbb, önmagáért való lenne, és ez a jó benne.
Mint a pszichológus hozzáteszi, általános élményünk az, hogy állandóan elérhetők vagyunk – és állandóan el is érnek bennünket, ami sajátos kimerültségben tart mindannyiunkat. Egy szó mint száz, a társas élmények keresésére vonatkozó motiváció nagyon lecsökkent.
Így fordulhat elő, hogy hagyjuk lemorzsolódni a barátokat, elmaradni a találkozókat.
Pedig a legtöbb ember a középiskolában vagy az egyetem, főiskola alatt szerzi a legjobb barátait, és ha ők elvesznek, pótolhatatlanok. Ahogy a mondás is tartja: új régi barátokra nehéz szert tenni. Ki lesz akkor az életünk tanúja?
– Egy mély barátság, egy szoros rokoni szál a rezonanciáról, az egymásra hangolódásról szól. Ezek lassan kibomló kapcsolódási formák, amelyeknek a fejlődése akadályozott – magyarázza Schell Gergely. A kutatások szerint egy hosszú távú emberi kapcsolatra nem az a jellemző, hogy egyenletesen jó, hanem az, hogy lesznek benne szakadások, amelyeket össze tudunk fércelni.
Magányügyi miniszter
A magány nemcsak hazánkban ölt aggasztó mértéket, hanem világszerte. Egy friss WHO-jelentés szerint 2014 és 2023 között az emberek tizenhat százaléka élt át magányt, de az arány magasabb a tinédzserek és a fiatal felnőttek körében. A magány jellemzőbb az alacsonyabb jövedelmű országokban, a legmagasabb Afrikában, aztán a kelet-mediterrán térségben és Délkelet-Ázsiában. Az európai régióban tíz százalék körüli az előfordulás.
2018-ban az Egyesült Királyságban, 2021-ben pedig Japánban magányügyi minisztert neveztek ki. Előbbi országban nemzeti stratégiát tettek közzé a magányosság elleni küzdelemről, és az orvosok ma már nemcsak orvosságot, hanem társas tevékenységet is felírnak receptre; utóbbiban 2023-ban törvénybe iktattak egy társas elszigetelődés elleni intézkedéscsomagot.
Az Egészségügyi Világszervezet 2023-ban bejelentette egy új, a társas kapcsolatok támogatásával rendszer- és világszinten foglalkozó bizottság létrejöttét a magány mint egészségkárosító tényező kezelésének céljával.
Csevej a gangon
Nagyon fontos teret adni a kapcsolódásnak. Hasonlítsuk csak össze a szélesen elterülő amerikai nagyvárosokat azokkal az olasz kistelepülésekkel, amelyeknek a főterére a mai napig kiülnek az emberek. Érdemes végiggondolni, milyen lehetőségeket rejt a közvetlen környezetünk.
