Interjúnk elején Frei Tamás élő, egyenes adásban mutatja be a mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét lényegét. Fókuszának tárgya két kakaós csiga, egy sima és egy meggyes. A kávézó – és a világ – zajának teljes kizárásával, hozzáértő műgonddal vizsgálgatja őket, kést kér, szeletel, kóstol, zsűrizik. Ki gondolta volna, hogy egy klasszikus péksütemény nyűgözi majd le a világjárót?

Ez a rajongás valamilyen gyerekkori emlékből táplálkozik?

Igen, mindig is szerettem a kakaós csigát. Az volt a szocializmusban is. Csak akkor mérhetetlen vackokat lehetett kapni, nagyon kevés töltelékkel. De ahogy ezt most nézem, irtó vékony a tésztája, és jó dús, tele van anyaggal. Nagyon finom. És meggy is van benne, ilyet még nem tapasztaltam.

Lehet, ez nem számít itthon különlegesnek, de eddig nem futottam bele. Egyébként én otthon is sütök kakaós csigát! Az olaszoknál ismert a giandujakrém, hetven százalék csokoládéval és harminc százalék mogyoróval, én ezt teszem bele. A franciáknál pedig fantasztikus minőségű kakaóporok kaphatók, abból is van kedvenc márkám, azzal szórom meg a tetejét.

Amíg eszik, adatokkal szórakoztatom. A közelmúltban kijött egy KSH-jelentés a magyarok olvasási szokásairól, ami lesújtó. Míg a nyolcvanas években körülbelül napi tizenhárom percet töltöttünk könyvolvasással, ez mára napi két percre zuhant vissza.

Ez világtendencia. A könyvolvasás előbb-utóbb ugyanolyan lesz, mint koncertterembe járni. Száz évvel ezelőtt klasszikus zenét, operát is sokkal szélesebb körben hallgattak, ma ez a magas, intellektuális kultúra része. Itt fogja végezni a könyvolvasás is, ami nem egyenlő a betűolvasással.

Kapcsolódó: „A regény az új magazin” – vallotta Frei Tamás tíz évvel ezelőtt

Hiszen a telefonunkon is állandóan olvasunk, főleg a fiatal generáció. Ha lenne olyan statisztika, hogy a szemünk mennyi betűt lát egy nap, akkor még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ez több volna, mint amennyit régen könyvben olvastunk. De valószínűleg ez is át fog alakulni, hiszen egyre inkább képben és mozgóképben kommunikálunk.

Az, hogy nehezebben koncentrálunk hosszabb szövegekre, a hírolvasásban is megmutatkozik. Ahogy ön fogalmazott, az emberek ötsoros hírekből próbálják megérteni a világot, ami nem vezet sok jóra.

Egy hosszú, alapos cikk elolvasásával legalább egy kérdéskört jobban meg lehetne érteni. Ehelyett a legtöbben húsz kérdéskörről olvasnak naponta öt sort, így viszont egyik témában sem lesznek értő módon tájékozottak. Én Corriere della ­Sera-előfizető vagyok, ezt az olasz napilapot olvasom. Van nekik egy nagy, reggeli hírlevelük, amelyben csak két-három dolog van megemlítve, de azt nagyon alaposan körbejárják. Inkább erre szánok napi fél órát, mert így sokkal klasszabbul meg lehet érteni a világot.

Kapcsolódó: Rövid történetek, erős hatással – 6 új, letehetetlen magyar novelláskötet

Erről eszembe jut egy történet. A kilencvenes években, fiatal pályakezdőként a rádió külpolitikai rovatában dolgoztam. A szerkesztőségi fakkokban minden újságírónak be voltak készítve a külföldi lapok aszerint, hogy ki milyen nyelven beszélt. De reggel először mindenki a magyar újságokat kapkodta el, hogy mit mondott előző nap Antall József, Orbán Viktor vagy Horn Gyula. Volt egy Lengyel Miklós nevű tudósító, akit nagyon csíptem, ő franciás volt.

Miki mindig későn érkezett, és neki már nem jutott magyar újság. Úgyhogy levette a Le Monde-ot, és beült a szobájába olvasni. Egy óra után átdugta a fejét hozzánk, hogy van-e­ már szabad magyar újság. Nem, nem, még olvassuk, a 26. oldal alján van egy fontos hír. Másfél óra után végre magához vehetett egyet, elvonult vele, öt perc után visszahozta, és utána még egy órát olvasta a Le Monde-ot.

Egyszer – az akkori buta fejemmel – megkérdeztem, hogy „figyelj, Miki, mit tudsz te a Le Monde-­on napi két-három órát olvasni, a magyar híreket meg lezavarod öt perc alatt? Hát körülöttünk most történik minden!” Kicsit lesajnálóan rám nézett, és azt mondta:

„Tamás, te ezt még láthatóan nem érted. Magyarországon nem történik semmi.” Harminc év távlatából már én is így látom. Ugyanabban forgolódunk azóta is.

Sőt, valójában az egész világban nem történik semmi, az USA is ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint huszonöt éve. Provokatív gondolat, tudom, és lehetne ezt árnyalni, de a lényeg, hogy őrült módon olvassuk az ötsoros híreket a telefonon reggeltől estig, nehogy lemaradjunk valamiről. Pedig miről maradnánk le? Hát semmiről.

Kapcsolódó: 5 rövid, de emlékezetes könyv, amit egy hétvége alatt is elolvashatsz

Regényei mindig a kormányzati kulisszák mögé viszik az olvasót. Manapság azonban a hírdömping és a folyamatosan pörgő közösségi média miatt szinte az orrunk előtt zajlik a világpolitika. Ez hogyan érinti íróként?

Olyan országok felé viszem a regényeim cselekményét, ahová még mindig nehéz belátni, mint például­ Kína, ami továbbra is zárt rendszer. A legújabb, Kobalt – A pekingi játszma című könyvem fontos helyszíne Magyarország, Kína, a Kongói Demokratikus Köztársaság és az USA.

Ez a „kirakatba tett” politizálás amúgy is inkább az USA-ra jellemző, Donald Trump közösségimédia-jelenlétének köszönhetően. Az igazán súlyos dolgok persze ott is a színfalak mögött történnek.

Nagyon megváltozott, hogy egy írónak mi a feladata az íráson kívül. Az önmenedzselésre, önmarketingre gondolok, például a közösségi médiában. Ön hogy áll ezzel?

Sehogy. Besokalltam. Nagyjából két éve, véletlenül történt. Háromszáznyolcvanezer követőm volt a Facebookon, próbálták meghekkelni az oldalamat, erre a rendszer letiltotta. Ez sokakkal előfordul. Bonyolult erőfeszítéseket tettem, hogy valahogy visszakapjam az eredeti oldalamat, vagy legalább a követőimet, de mire működő megoldást találtam, eltelt hét-nyolc hónap, én pedig rájöttem, hogy milyen jó az élet így! Eddig azzal töltöttem az időmet, hogy milyen fotót rakjak ki, mit posztoljak… Ugyan már!

Felszabadult napi fél órám, vagy még több. És egy másik fontos hatása is van. Így ötven és hatvan év között az ember eljut oda, hogy az önazonosságát kezdi keresni, és kevésbé érdekli már, mit gondolnak róla. Múltkor elolvastam, mit mondott erről Náray Tamás, és teljes mértékben egyetértek vele. Tehát ha az olvasóknak megvan a Nők Lapjának az a száma, akkor most hagyják itt ezt az interjút, olvassák el, amit Náray Tamás mondott, és vegyék úgy, hogy azt mondtam én is.

A magunkkal való elszámolás fokozottan nehezített, ha van egy külvilágnak gyártott, a közösségi médiában felépített imázsunk is. Nekem ez megszűnt, és nagyon élvezem.

Kapcsolódó: Miért alakult úgy, hogy a férfiak kevesebbet olvasnak, mint a nők?

Én olyan író vagyok – vagy inkább regényszerző, nem is tudom, mi a szerényebb megfogalmazás, mert az írót nem szeretem magamra használni –, aki csak azt szeretné, hogy akik egyébként kedvelik az írásaimat, valahogy tudomást szerezzenek róla, ha van új könyvem. Semmi mást. Rábíztam a szerencsémet a munkámra, mert olyan nagy a hangzavar körülöttünk, amibe én nem akarok beszállni.

Az új könyvében szerepel a mondat: „Kapanga Mangi ötvennyolc éves volt. Öregember.” Ám Frei Tamás ötvenkilenc évesen nem öregember.

Nem tekintem magam annak. ­