Nagyot ment a videója, amelyben meglepik önt a kollégái. Egy kicsit el is pityeredett meglepetésében.

Igen, mert nem számítottam semmilyen ünneplésre. Egész nap dolgoztam, olyan volt, mint egy átlagos ügyeletes nap. Közben jöttek-mentek a kollégák a mentőállomáson, páran odaköszöntek, mondták, hogy „Boldog születésnapot!”, meg kérdezték, hogy maradok-e a nyugdíj után is. Délután szépen elköszöntünk egymástól, és a mentős ügyelet vége felé, fél négykor bejött egy klasszikus sürgősségi hívás: egy közeli vendéglátóhelyen újra kell éleszteni valakit.

Úgyhogy kiérkeztünk a helyszínre teljes felszerelésben, engem már elöntött az adrenalin.

Útbaigazítottak: menjünk fel a legfelső emeletre. És akkor, ahogy fölértünk, ott vártak a kollégák. Éreztem: kész, azonnal el fog törni a mécses. Nagyon kedves figyelmesség volt a részükről ez a meglepetésbúcsúztatás. Aztán visszamentünk a mentőállomásra, akkor tényleg mindenki elköszönt már egymástól, és elment haza. Én még kicsit adminisztrálgattam, aztán elindultam.

Ahogy hazaérek, szól Móni, a feleségem, hogy megbeszéltük, hogy elmegyünk vacsorázni. El is mentünk a helyre, ahol ki volt írva egy táblán, hogy a kiszolgálás jobbra van. Mi persze balra indultunk el, én meg figyelmeztettem Mónit, hogy rossz felé tartunk – de ő csak ragaszkodott hozzá, hogy arra kell menni. Már majdnem elkezdtem veszekedni, amikor a különterembe értünk. Ott volt néhány kollégám, de a barátaim és a családom is. A bátyámék is eljöttek Budapestről. Nagyszerű este volt, ott is kellőképpen meghatódtam.

De ezzel még nem volt vége…

Nem, mert a Fradi-pályán is szoktam orvosi ügyeletet ellátni. Nem a füvön, hanem a tribünön. Éppen elhelyezkedem a helyemen, és látom, hogy ott van a pálya mellett Móni. Meglepődtem, mert soha nem tudtam még elvinni egy meccs­re sem. Aztán persze a hangosbemondóban egyszer csak bemondták, hogy doktor Zacher hatvanöt lett, és le kellett mennem a pályára. Kaptam mezt, és húszezer ember köszöntött fel egyszerre. Kubatov Gábor, a Fradi elnöke viccesen-szabadkozva mondta is: elnézést, hogy csak ennyi embert tudott összecsődíteni.

Kapcsolódó: 10 életbölcsesség dr. Zacher Gábortól

A tiszteletbeli fradista

Megadták a módját rendesen!

Igen. Mindig tudtam, hogy jó az életem, de most egészen hihetetlen volt, amit kaptam. Kicsit zavarba ejtő is.

Talán azért, mert kiderült, hogy önt nemcsak a kollégái szeretik, de majdnem mindenki. Hogyan jött ez össze?

Apámtól örököltem, hogy általában nem köntörfalazok: legtöbbször mondom, amit gondolok, és nincs mellébeszélés. Úgy tűnik, manapság ez egyre fontosabb az embereknek. A másik, hogy sosem voltam megvehető. Látja, ott a sok követőm, de nincsen sehol sem hirdetés.

Megbeszéltük, a közösségi médiás megjelenésemen nem fogunk nyerészkedni.

Pedig jönnek megkeresések. Egyszer, amikor a kolléganőmmel a Forma–1-en ügyeltünk, és nem volt sok dolgunk, ellenben jó volt a hangulat, táncolni kezdtünk. Ez a videó is nagyon felkapottá vált. Nem sokkal később hívott is egy rendezvényszervező, hogy elmennék-e a saját rendezvényére egy kicsit táncolni. Nagyon jól szórakoztam a felkérésen – és természetesen nemet mondtam.

Tavaly egy konferencián láttam, azt mesélte, hogy a fia elköltözött Belgiumba. Néha, esténként, amikor nagyon hiányzik, feltesz egy lemezt, és bizony el is sírja magát. Milyen érdekes ez: látjuk a magabiztos, vagány orvost – és közben az érzékeny férfit. Holott Magyarországon úgy neveltek bennünket, hogy a férfiaknak tilos sírni. ­Katonadolog, szedjük össze magunkat.

Ez egy jó nagy marhaság. Emberek vagyunk, miért ne vállalhatnánk az érzelmeinket? Sírja ki magát mindenki. Az igaz persze, hogy mostanában tényleg megszaporodtak ezek az alkalmak. És mi tagadás, hiányzik a fiam. Bár Belgium nincs messze, és tudunk egymással sűrűn beszélni videón, de azért hiányzik a közelsége és a közös programok.

A munkája során nem vette magára a megrázó eseteket – egy darabig.

Mert képtelenség. Kell némi távolságtartás, nem lehet folyamatosan érzelmi terheket magunkra pakolni. Az az egyenes, legjobb út a kiégéshez. Azonban a Covid idején egy kiváló kollégám – aki közel állt hozzám – megkapta a betegséget, és harminc napon át lélegeztettük. Végül nem tudott tovább harcolni.

Ez volt az első eset, ami igazán megérintett.

A másik egy megégett férfinél történt, néhány évvel ezelőtt. Abban az időszakban is megállás nélkül dolgoztunk, és amikor találkoztam ezzel a beteggel, pontosan tudtam, hogy meg fog halni. Akkora felületen égett meg a bőre, hogy esélye sem volt. Fájdalmat nem érzett, mert az érző-idegvégződései is elégtek a tűzben.

Magánál volt, ezért közöltem vele, hogy intubálni fogom, és elaltatom. Annyit mondott: „Köszönöm.” Utólag is nehéz eldöntenem, bánjam-e, hogy nem mondtam meg neki: többé nem fog felébredni. Esetleg megkérdezhettem volna, üzen-e valamit a családjának…

Nem lehet, hogy az érzékenység a korával erősödik?

Simán lehet. Az öregedést fizikailag is tapasztalom magamon: rendszeresen futok, de érzem, hogy már nem megy olyan intenzitással, mint régebben. És nincs is kedvem már tíz kilométereket futni. Hat és tíz között azért még megy. De az természetes, hogy hatvanöt évesen az embernek csökken a fizikai teljesítménye, a reakcióképessége, és elkezdenek recsegni-ropogni az ­ízületei.

Az édesapja is orvos volt, és frissen megjelent könyvében (Zacher 3.0 – Az én mentőszolgálatom) beszél arról, hogy amikor – bőven hatvan felett – a testvérével lebeszélték a munkáról, fél év után meghalt: nem volt különösebb betegsége, csak egyszerűen elfogyott a „vis vitalis”: az életereje. Maga hogy készül a következő időszakra?­ ­Hogyan próbálja ezt elkerülni, és megtervezni, mi jön most?