Amíg nem történik meg, inkább hárítjuk a gondolatot, hogy mi lesz, amikor a gyerekeink elköltöznek, elkezdik az izgalmakkal, kihívásokkal teli felnőtt életüket, amiben nekünk egyre kisebb, sőt, talán csak mellékszerep jut. Az sem könnyíti meg a szülők helyzetét, hogy éppen ebben az időszakban küzdenek sokan az életközepi válsággal, a későn gyereket vállalók pedig az időskor nehézségeivel.
Generációs probléma az is, hogy egyre kevesebb fiatal szeretne családot alapítani, vagy ha akarnak is gyereket, kitolják a babázást minél későbbre, ami azt jelenti, hogy sok szülő nem lesz nagyszülő, vagy nagyon idősen élheti ezt át, és ez is elvesz ennek az időszaknak a kellemes élményeiből.
Társadalmi, történelmi folyamatok, generációs különbségek együttes hatása vezetett oda, hogy középkorú párok tömegével élnek „feladat nélküli”, társas magányban világszerte, pedig egy kis tudatossággal ebből az életszakaszból is ki lehet hozni a legjobbat.
Többgenerációs helyett kislakás
Régen szinte természetes volt, hogy több korcsoport lakott egy nagy házban vagy egy sokszobás polgári lakásban. A fiatalok huszonévesen vállaltak gyereket, kéznél volt a nagyi, sőt a dédi, hogy segítsen a baba körül, és így az idősek sem maradtak egyedül. Kiss Zsuzsannát, az ELTE TáTK Szociológiai Intézetének igazgatóját kérdeztem arról, hogyan, mikor és miért hagytuk el a többgenerációs együttélést.
– A múlt században vidéken hagyományosan a családi birtok földjének közös művelése és a terület egyben tartása volt a fő szempont, a városokban azonban más okból élt több generáció együtt. A városi többgenerációs együttélés a második világháború után lett meghatározó jelenség, aminek több, egymással is összefüggő oka volt.
A háborúban a lakásállomány jelentős része elpusztult a nagyvárosokban, ami súlyos lakáshiányt okozott – sorolja az ELTE oktatója a történelmi okokat. – Emellett viszont a nagyvárosokba irányított iparosítás is azzal járt, hogy vidékről nagyon sokan költöztek a városokba, végül a háborút követő népességnövekedés is közrejátszott abban, hogy súlyos lakáshiány lépett fel. Az 1950-es években mindezek miatt komoly szakmai és politikai diskurzus alakult ki a lakáshiány enyhítésének lehetséges módjairól és az ideális lakás fogalmáról is.
Ez volt a Ratkó-korszak: a népességrobbanás idézte elő a generációk térbeli, lakáson belüli összeszorulását – mondja a szakember.
Ebben az időszakban a párok – a fiatal nagyszülők – messze álltak az elmagányosodástól, sőt, inkább az okozott fejtörést számukra, hogyan legyenek kicsit kettesben a házastársukkal, mivel általában a gyerekeik, unokáik és még a saját szüleik is ott sürögtek-forogtak körülöttünk napi huszonnégy órában. A következő nagy társadalmi változást az 1970-es években a szexuális forradalmat megélő „nagy generáció” (boomerek) tagjai élhették át.
Kapcsolódó: „Eltűnt az ölelés” – Anyák történetei, akiknek külföldre költözött a gyereke
– Egészen újfajta családi értékek jelentek meg a korábbiakhoz képest: csökkent a házasságkötések száma, egyre többen éltek házasságon kívüli kötelékben, későbbre tolódott a gyerekvállalás, mert egyre több nő tanult tovább és vállalt munkát. Fellazultak a korábbi sztenderdek és elvárások, a társadalom tagjai szabadon választhatták meg a számukra legszimpatikusabb életmódot – sorolja az okokat Kiss Zsuzsanna.
Ez azt is jelentette, hogy egyre csak nőtt az értékrendbeli szakadék a generációk között, sokan nem a szomszéd utcába, hanem egy messzi városba költöztek, amikor elhagyták a szülői fészket. Innentől indult el az a folyamat, amelyben a mai szülők-nagyszülők élnek, vagyis hogy egyedül maradnak életük párjával, amikor a gyerekeik kirepülnek.
Távolodás és közeledés
Még azokra a szülőkre is tengernyi szabadidő zúdul, akik még aktívan dolgoznak – mégis mit kezdjenek hirtelen ezzel a sok idővel? Egyik barátnőm, Erika mindig követendő példa volt számomra. Férjével, Gyurival maximálisan kihasználják az új, szabad, életközepi párkapcsolatukat, amióta a huszonéves gyerekeik elköltöztek, és túráznak, kertészkednek, koncertekre járnak, amikor csak tehetik. A tanítónőként dolgozó, ötvenhárom éves Erikát arról kérdeztem, mennyire tudatos náluk a párkapcsolat (újra)építése.
(Fotó: Getty Images)
– Van benne tudatosság, de ha folyamatában nézem az egész kapcsolatunkat, a harminc évet, mindig jellemző volt ránk, hogy kerestük a közös pontokat, hasonló az érdeklődési körünk, például a természetjárás mindig megvolt, csak gyerekekkel, most a ráébredés az újdonság, hogy ketten vagyunk megint – meséli Erika. – A komolyzenei koncerteket is szeretjük, de ami igazán kikapcsol mindkettőnket, az a közös főzés. Ha nincs időnk beszélgetni, ez egy jó alkalom, hogy váltsunk pár szót.
Amikor a főzés nem jön össze, akkor együtt indulunk dolgozni, és abban a húsz percben, amíg ülünk az autóban, felvesszük a szálat, hogy tudjuk, mi van a másikkal. Szerintem elengedhetetlen egy harmonikus kapcsolathoz, hogy tudjuk, mi történik a társunkkal. – Erikától megkérdeztem, mennyit járnak haza a gyerekei, szerencsére a fia és a lánya rendszeresen meglátogatja őket hétvégéken, és a fontos ünnepeken is együtt a család.
Mint megtudtam pszichológus szakértőnktől, ez egy nagyon fontos, biztató jele az egészséges leválásnak, amikor a gyerek gyerekként tér haza a fészekbe. Ha a fiatal azt érzi, vigyázni megy haza a szülőre, mert a szülő magányos, elveszett, akkor túl gyors, vagy éppen késleltetett lesz a leválás.
Kapcsolódó: 6 mondat, ami jobbá tehet bármilyen szülő-gyerek kapcsolatot
– A szülőknek mindenképp veszteség, amikor kirepülnek a gyerekeik, de ezzel nem szabad pluszterhet rakni rájuk, éreztetni velük, hogy nélkülük üresebb, szomorúbb az életük. Leválásuk normális esetben fokozatos, folyamatos. Amikor ez a folyamat elkezdődik, a szülőknek már el kell kezdeniük egymással újra felvenni a szálat, közösen időt tölteni – figyelmeztet Geist Klára párterapeuta.
– Még a jól működő párkapcsolatokban is van hiányérzet ilyenkor, másodlagosan jön csak a megkönnyebbülés, a szabadság megélése, és ekkor kezdjük el újra keresni az egyéni igényeinket, de a rengeteg felszabadult idő sok-sok kísérletezési lehetőséget is tartogat a pároknak. Be kell vetni új ötleteket, rájönni, kinek mi komfortos, érdekes. A szakaszos leválás egyébként azt is jelenti, hogy a felnőtt gyerekek később újra közelednek, és rendszeres kapcsolatot tartanak a szülőkkel, kölcsönösen támogatva egymást.
Tangószerelem
Szeptemberben ellepik a tánciskolákat az olyan párok, akik szeretnének valami újat, izgalmasat kipróbálni. És a tánc valóban segít újra közelebb kerülni egymáshoz, hiszen megvan benne minden, ami ehhez kell: minőségi közös idő, intimitás, új beszédtéma és a mozgás öröme. Vasvenszki Zsolt, a TáncSzalon alapítója és oktatója azt látja, hogy azok a párok, akik a gyerekek kirepülése után kezdenek hozzájuk járni, második szerelmi fázisba lépnek.
– A jól működő, hosszú távú kapcsolatok titka a közös élményekben rejlik. Akik együtt kezdenek új kalandba, felismerik, hogy több időt kellene együtt tölteniük, és tesznek is érte, cserébe a romantika új korszaka kezdődik náluk – mesél a tapasztalatairól Zsolt. – Úgy látom, hogy egy újfajta, mélyebb szeretetet élnek meg táncolás közben.
Kimondhatjuk, hogy újra egymásba szeretnek, de most teljesen másképp, mint az első alkalommal. Amikor a tangózó párokat nézem, őszinte szeretetet látok rajtuk egymás iránt. Olyan különleges mosolyokat, nevetést, amit csak ritkán mutatnak a párok. A tánc teljes jelenlétet követel, muszáj figyelni egymásra, ez pedig megnyílást és elmélyülést von magával a kapcsolatukban.
Annamari és Dave a gyerekek kirepülése után döntött úgy, hogy keresnek valami közös hobbit.
– A férjemmel több mint húsz éve, az esküvőnkön táncoltunk utoljára, így a tangó igazán izgalmas élményt adott mindkettőnknek. Nem mondom, hogy könnyű, viszont minden alkalommal sokat nevetünk, teljes mértékben egymásra figyelünk, elengedjük a hétköznapi nehézségeket. Amikor táncolunk, csak benne vagyunk a pillanatban, és élvezzük, hogy együtt lehetünk – mesél az élményeiről Annamari.
