Míg nem is olyan régen az ember jobbára csak a templomban látott bibliai tárgyú festményeket, ma mindenhol színes képek vesznek körül minket, amelyek többségükben el akarnak adni valamit, de legalábbis érzelmi reakciót akarnak kiváltani.

A rajzolt képekhez képest a forradalmi áttörést természetesen a fényképezés feltalálása jelentette a Louis Daguerre-ról elnevezett dagerrotípiával. A fotózás tömegessé válása viszont egy élelmes amerikai vállalkozó, George Eastman nevéhez fűződik, aki 1888-ban mutatta be az első Kodak fényképezőgépet a híressé vált szlogennel:

„Ön csak megnyomja a gombot, és a többit mi intézzük.”

Ezzel a pillanattal vette kezdetét a fényképezés demokratizálódása, hiszen a technológia immár nemcsak a tehetősebbek kiváltsága volt, hanem bárki számára elérhetővé vált, mivel a film előhívását és a képek elkészítésének bonyolult folyamatát a cég vállalta magára.

A 20. század elejére már széles tömegek fényképeztek, ami a digitális kamerák megjelenésével csak fokozódott, míg a dolog az okostelefonok berobbanásával tetőzött, amikor mindenkinek a zsebébe került egy fényképezőgép. Amit nem is félünk használni. Ha kell, ha nem.

Emlékszem, a dolog ellentmondásos voltára akkor döbbentem rá, amikor jó pár évvel ezelőtt egy csoportos kiránduláson vettünk részt Erdélyben, és amikor egy valóban csodálatos helyre értünk, mindenki elővette a telefonját, hogy lefotózza/levideózza. Mindenki, tehát jómagam és a feleségem is, ahelyett, hogy elmerültünk volna a természeti szépség szemlélésében, egy kis képernyőt bámultunk.

Felgyorsult a világ

Meg is kérdeztem egy pszichológus ismerősömet, persze nem akkor, hanem most, ennek a cikknek a ked­véért, hogy miért van ez. 

– Szerintem alapvetően azért fotózunk ma többet, mert felgyorsult a világ.

Nem tudjuk igazán megélni a pillanatokat, ezért azt gondoljuk, hogy ha lefotózzuk őket, majd később visszanézve újra átélhetjük. De ez csak illúzió – a látvány ugyan megmarad, de az érzés nem. Valójában csak akkor tudunk igazán gyönyörködni valamiben, amikor benne vagyunk a pillanatban.

Olyan gyorsan váltunk élményről élményre, programról programra, hogy a fényképezéssel próbáljuk megállítani az időt. Pedig nem a gépnek kellene rögzítenie a pillanatot, hanem nekünk megállnunk – mondja Jung Csilla klinikai szakpszichológus, logoterapeuta, aki tanácsot is ad, hogy miként tehetjük valóban emlékezetessé a pillanatot. – Üljünk le, csukjuk be a szemünket, és figyeljük meg, mit érzékelünk.

Milyen illatokat, hangokat, milyen a levegő, milyen a hőmérséklet. Valójában így lehet „megállítani az időt”, nem a fotóval, hanem azzal, hogy teljes figyelmünkkel átéljük, amit épp tapasztalunk. A fénykép csak illúzió – a valódi megőrzés az emlékezés tudatosításában rejlik. 

(Fotó: Getty Images)

Jung Csilla megállapítását nemzetközi kutatások is megerősítik, hogy ugyanis a fényképezés nem feltétlenül teszi maradandóbbá az élményeket – sőt, az „állandóan kattintgató” emberek valójában kevesebbre fognak emlékezni.

Maryanne Garry, az új-zélandi Victoria Egyetem kutatója szerint ha valaki túlságosan a fényképezésre támaszkodik az élmények megörökítésében, azzal tulajdonképpen a kamerára bízza az emlékezést, és ez hosszú távon gyengítheti a saját emlékezőképességét. A túl sok fényképpel ugyanis „lemondunk arról, hogy a pillanatban legyünk, ami aláássa azt, ahogyan az emlékeinket kialakítjuk”. Garry kutatásai szerint a fotózás nemcsak az emlékezőképességet befolyásolhatja, hanem az élmények szubjektív megélését is.

Kapcsolódó: Mit jelenthet az őszinte szeretet vagy szerelem? Elgondolkodtató fotók mesélnek róla

A fotó koptatja a memóriát

Hasonló eredményre jutott Linda Henkel is, aki huszonnyolc egyetemi hallgatóval végzett kísérletet: a résztvevőknek tizenöt tárgyat kellett megfigyelniük, és további tizenötről fényképet készíteniük. A fotózás az úgynevezett „impairment effecthez” vezetett – vagyis a képet készítők kevesebb konkrét részletre emlékeztek.

„Amint lenyomjuk a fényképezőgép gombját, mintha kiszerveznénk a memóriánkat”

– magyarázza Henkel, hozzátéve, hogy a fényképezés tehermentesítheti az agyat, amely így kevésbé alakít ki tartós emlékeket. Az agy ugyanis a legenergiaigényesebb szervünk, a gondolkodás – így az emlékképzés is – rendkívül fárasztó. A probléma részben a digitális fotózás kényelmességéből is fakad, hiszen általában rengeteg képet készítünk, de ritkán rendezzük vagy nézzük vissza őket.

Henkel szerint „a digitális fényképek puszta mennyisége és rendezetlensége elriasztja az embereket attól, hogy hozzájuk nyúljanak, és felidézzék az emlékeket. Ahhoz, hogy emlékezzünk, elő kell hívnunk és kapcsolatba kell lépnünk a fotókkal – nem elég csak gyűjtögetni őket.”

És itt van a kutya elásva, mármint a gyűjtögetésnél: mi, mai emberek a természetünk szerint ugyanarra a halászó, vadászó, gyűjtögető életmódra lennénk berendezkedve, mint a szavannákon bóklászó elődeink, a technikánk azonban elhúzott mellettünk. „A bioló­giánk évekkel le van maradva a technológiai fejlődés mögött. Ez a gyűjtögető viselkedés és a felhalmozás vágya genetikailag kódolt bennünk” – magyarázza Els Jacobs holland kulturális antropológus.

Magyarán a képek felhalmozása teljesen normális. De számoljunk csak egy kicsit: ha havonta csak száz képet készítünk, abból tíz év alatt több mint tizenkétezer gyűlik össze, ami kezelhetetlen. Jacobs azt tanácsolja, hogy érdemes tudatosan korlátozni magunkat – például minden gyerekről csak egyetlen albumot készíteni, így valóban különlegessé válik. 

Kapcsolódó: Ezért ne tölts fel saját portréfotót a mesterséges intelligencia alapú képgenerátorokba

Emlékeink torz tükre

De akkor lépjünk most még egy szintet, mert a fényképezés nemcsak az emlékeinkre, hanem az identitásunkra is hatással lehet. „Önazonosságunk alapját életünk tapasztalatai adják, amelyeket emlékeink révén idézünk fel. A túl sok kép a múltat egyetlen, statikus formában rögzítheti, és ezzel elzárhatja az utat más emlékek előtt.

Nem ritka például, hogy valaki gyermekkori élményeire valójában nem az eseményekből, hanem a róluk készült fotókból »emlékszik vissza« – ezek viszont nem feltétlenül hiteles emlékek” – mondja Giuliana Mazzoni, az angliai University of Hull pszichológiaprofesszora.