Mitől lesz valaki sikeres plasztikai sebész?

A legalapvetőbb természetesen az, hogy az ember értsen a munkájához, és meg tudja oldani azt a problémát, amellyel a páciens hozzá fordul. De emellett én mindig nagy hangsúlyt fektettem a kezelés előtti és utáni időszakra is. Nem az az orvos vagyok, akit a beavatkozás után már nem lehet elérni.

A szakmai követelmények mellett fontos az emberekhez való hozzáállás is.

A páciensek érzik, hogy ki őszinte velük, és ki nem. Én nagyon szeretem a munkámat. Nap mint nap nőkkel foglalkozni üdvözítő dolog, izgalmas mindig új embereket megismerni – ezt természetesen orvos-páciens relációban értem. Nyilván nem minden esetben alakul ki szimpátia, de a kölcsönös tisztelet ilyenkor is elengedhetetlen.

Egy másik lényeges faktor, amelyet kezdettől fogva szem előtt tartottam, hogy ez egy szolgáltatás. És ehhez rengeteg külsőség is hozzátartozik, az én megjelenésemtől és öltözködésemtől kezdve a műtők és szobák állapotán át a mosolygós recepció­sig. Ez mind fontos ahhoz, hogy egy orvosi beavatkozás előtt álló, vagy azon éppen átesett páciens a lehető legkomfortosabban érezze magát.

Maximalizmusát látva feltételezem, hogy az élethosszig tartó tanulásban hisz, ha a szakmájáról van szó.

Ez pontosan így van. Nagyon sokat fektetek a folyamatos szakmai fejlődésembe. Már a kezdetektől külföldre jártam tanulni – elsősorban Amerikába –, volt olyan év, amikor négyszer voltam kint, és több hetet töltöttem klinikákon. San Franciscóban, Miamiban és New Yorkban lestem el mindazt, amiről úgy gondoltam, hogy nekem kell.

Természetesen Európában is vannak remek kollégák, de a plasztikai sebészetben az európai stílus nekem túl konzervatív, az igazi áttörések inkább az Egyesült Államokban zajlanak. Ha már itt tartunk, Dél-Amerika viszont szerintem túl vakmerő, ami az eljárásokat illeti. Én az USA-ban találtam meg a szakmailag kielégítő arany középutat, olyan technikákat, amelyeket érdemes hazahozni.

Ilyen szakmai elhivatottság mellett mikor jut idő a családjára?

Amikor nem dolgozom, minden pillanatot velük töltök. És évekkel ezelőtt bevezettem, hogy hathetente igyekszem egy hét szabadságot kivenni, ilyenkor elvonulok, és „töményen” együtt vagyunk a feleségemmel, Dórival és a fiammal. Amíg Olivér kicsi volt, ez ment, mint a karikacsapás, de most, hogy már tizenhat éves, jobban meg kell küzdenem a közös időért és a figyelméért.

Pont a héten jött hozzám egy páciens, akit éppen akkor műtöttem, amikor a fiam született. Ma is élénken emlékszem, hogy pénteken még operáltam, szombat hajnalra megszületett Olika, utána pedig mentem vissza a klinikára elengedni az előző napi operáltakat. Ők mind a négyen a mai napig emlegetik, hogy a műtéteik pont egyidősek Olivérrel.

A színészektől azt szokták kérdezni, hogy színpad vagy film. Én most azt kérdezem, hogy arcplasztika vagy mellplasztika.

Rengeteg mellplasztikát csináltam és csinálok, de szerintem az esztétikai sebészet csúcsa az arcplasztika. Nagyjából tizenhét éve járok-kelek a világban, és tudtam, hogy előbb-utóbb itthon és a környező országokban is elterjed majd az arcplasztika, ugyanúgy, ahogy annak idején a mellplasztika divatba jött. És így is lett.

Az arcfiatalításban mik a legújabb trendek?

Az emberek alapvetően bátrabban vállalkoznak a noninvazív, vagyis műtéti beavatkozást nem igénylő eljárásokra. Az elmúlt húsz év arról szólt, hogyan lehetne egy arcot esztétikusabbá tenni úgy, hogy nincs metszés, hanem csak egy tű kell hozzá, és egy kis tégely, benne a „csodaszerrel”.

Például a botox vagy a szálbehúzások nagyon népszerűek, ez utóbbinál újabb és újabb anyagok váltják egymást: először volt a varrószál, majd jött az aranyszál, a műanyag szál, most pedig a felszívódó szál a menő. Húsz év alatt viszont az derült ki, hogy ez nem elég hatékony, illetve hosszú távon nem kifizetődő – sem az eredmény szempontjából, sem anyagilag.

Ráadásul ezek a természetesség ígéretével kecsegtető eljárások is torzíthatják az arcot egy idő után.

Egyre többen ismerik fel, hogy a sok éven át ismételt eljárások helyett egy egyszeri, háromórás plasztikai műtéttel gyönyörű arcot kaphatnak, ami legalább tíz-tizenöt évig biztos, hogy tartós marad. Sőt, miután a legújabb technikával már a belső szöveteket húzzuk meg, a saját korosztályhoz képest is lassabban öregszik az arc, mert kevésbé tud gravitálni, megereszkedni.

Úgyhogy most dübörög az arcplasztika, előfordul, hogy heti hármat is csinálok. Látni jó pár sztárt is mostanában, akik nagyon szép arcplasztikát kaptak, mint Anne Hathaway vagy Lindsay­ Lohan. Vagy akár Brad Pittet is említhetném, akinek egy picit hozzányúltak a nyakához, de például a szemhéját nem bántották, így nem is lett olyan túlzó, már-már komikus a végeredmény, mint annak idején Burt Reynolds vagy Sylvester Stallone esetében.

Van olyan trend, hogy egyre fiatalabbak fordulnak plasztikai sebészhez?

Nincs. Mindig is voltak bátrabbak és kevésbé bátrak, illetve ebben azért erősen közrejátszanak az anyagiak is. A plasztikai sebészet mindig is azoknak volt kitalálva, akik már rendelkeznek valamennyi félretett pénzzel. Hozzám sokan járnak olyanok, akiknek ez nem okoz különösebb gondot, de vannak olyan pácienseim is, akik kifejezetten erre gyűjtenek. Például egy tanárnő, aki félévente jön botoxra, és mindig elmeséli, mi újság a suliban, vagy az a hölgy, aki Londonban dolgozik raktárosként, de mindig hazajön hozzám, pedig kint is ezer helyre mehetne.

Egy régi interjúban azt mondta, hogy az érdeklődők nagyjából harminc százalékát lebeszéli a kért beavatkozásról. Ez a szám ma is stimmel?

Azt hiszem, igen. Holnap is lesz tizenöt konzultációm, és szerintem körülbelül a feléből lesz műtét.

Mikor beszél le valakit?

Van olyan műtét, amit eleve nem is csinálok, mert csúnya hegekkel jár, ezért nem hiszek benne. Előfordul, hogy a páciens általános egészségügyi állapota nem megfelelő a beavatkozáshoz, és olyan is, hogy kivitelezhető lenne a műtét, de tudom, hogy az illető nem fog vele akkorát nyerni esztétikailag, amekkorát szeretne. Sokan jönnek azzal, hogy „lóg a mellem”, pedig csak van egy pici esése, és én nem akarok rárakni három heget csak ezért. Ilyenkor ezeket finoman át lehet beszélni.

És hallgatnak a szakemberre?

Egy részük igen. De például volt olyan, hogy a tizenkilenc éves lányát hozta egy anyuka. A lánynak enyhén dúsabb és picit megereszkedett melle volt. Azt javasoltam, ne műtsük meg. Mert ha most ezért feszeng, és esetleg nem mer levetkőzni a partnere előtt, mihez fog kezdeni akkor, amikor hegek lesznek rajta? Mi lesz, ha az aktuális partnernek meg az nem fog tetszeni? Akkor ez egy zsákutca. És én ennek a zsákutcának a létrehozásában még részt is vettem.

Ezért szoktam mondani a nagyon fiataloknak, hogy várjanak a műtéttel, amíg lesz egy kialakult, hosszabb kapcsolatuk, és meg tudják beszélni a dolgot, illetve majd huszonöt-huszonhat éves korban, egy kicsit érettebben gondolják át újra. Ezt a lányt akkor lebeszéltem, de egy év múlva visszajöttek.

Amikor már bent feküdt a kórteremben, még egyszer elmondtam neki a „szentbeszédet”, és újra sikerült lebeszélnem.

Fél év múlva kaptam egy e-mailt, hogy a lány csak megcsináltatta a melleit egy másik helyen, de borzasztóan sikerült, helyre tudom-e hozni. Ilyenkor minimum egy évet várni kell, mire nyúlik annyit a bőr, hogy újra hozzá lehessen nyúlni. Kivártuk ezt az időt, és végül szépen megcsináltam. De ez egy sok szempontból tanulságos történet.

Mikor kezdődik a nőknél, illetve a férfiaknál az „öregedési pánik”?