Amikor találkoztunk, valaki megállított – „Szia, Robikám!” köszönéssel –, és egy fontos magánéleti kérdésben kérte a tanácsodat. Egy igazi bölcs rabbi vagy, akitől ma is tanácsot kérnek? Ilyenről Chaim Potok regényeiben olvastam.
Tizenöt éve még sokkal gyakrabban kérték a tanácsomat az emberek. Akik úgy nőttek fel, mint én, azoknak egyértelmű volt, hogy elmegyünk a rabbihoz, és megkérdezzük, mit gondol a problémánkról. A maiak az interneten, a mesterséges intelligenciától meg a pszichológustól kérnek inkább tanácsot.
Az imént nagyon megengedő, szelíd javaslatot adtál annak, aki tanácsot kért. Mindig azt mondod, hogy ne vedd fel a kesztyűt, ne menj bele a harcba?
Azt mondom, amit én magam tennék, de figyelembe veszem, milyen útmutatást adnak a vallási tradíciók. Én egy derék Skorpió vagyok, én harcolok. Elnapozgatok a kő alatt, mint egy igazi skorpió, és akár húsz évet is várok, aztán ha eljön az ideje, felveszem a kesztyűt.
Ezt nevezhetjük bosszúállásnak?
Nem, nem. A bosszú az nem az én dolgom. Azt Isten elintézi. Ez inkább a „nem hagyom magam”-effektus. Az akadályok legyőzése.
Feltételezem, azon az úton, ami odáig vezetett, hogy országos főrabbivá válj, elég sok akadályt kellett legyőznöd.
Ó, hát rengeteget. De én szívesebben oldom meg az asztalnál beszélgetve a konfliktusokat. Hogy ez hasznos tipp-e ebben a mai világban? Ma az a divat, hogy az ember átgyalogol mindenen és mindenkin, ám én a szellemi megoldásokban hiszek.
Vannak még ilyen bölcs tanácsadók, mint te? Az emberek egy része tényleg a mesterséges intelligenciától kérdez…
Szerintem egyre kevesebben. Ez a trend, akciófilm, horror, erőszakot sugárzó filmek lepik el a piacot például a hagyományos krimik helyett. Sherlock Holmesnak leáldozott. Legalábbis a módszerének, amely szerint nem nyírok ki mindenkit, mert biztos köztük van a bűnös, hanem kilogikázom, ki lehet az az egy, aki elkövette a bűnt. De a mai világ nem erről szól.
Kapcsolódó: Túl sokat rohanunk és gyakran ítélkezünk – beszélgetés Tzivia Myers ortodox zsidó rebecennel
Tudsz ez ellen tenni a rabbiképzőben?
Én nem arról beszélek a tanítványaimnak, ami a könyvben van, azt tanulják meg egyedül. Inkább az összefüggéseket akarom megmutatni nekik. Mi van a szöveg mögött? Na ez az igazán izgalmas.
1993-ban kezdtél ott tanítani. Mi változott azóta?
Harminc éve valaki elvégezte a zsidó gimnáziumot, és eljött a rabbiképzőbe tanulni. Ma viszont a rabbiképzős diákok többsége már családos ember, munkahelyük van, és a civil foglalkozásuk mellett tanulnak. Nem biztos, hogy rabbik akarnak lenni.
Neked hat-nyolc éves korodban mi volt a jövőképed? Mit terveztél, mit álmodtál?
Azt, hogy űrhajós leszek, és cukrász. Az egyik bejött. Nem az űrhajózás.
Mert a szüleidnek cukrászdája volt.
Igen, apámé volt az egyetlen kóser cukrászda egész Kelet-Közép-Európában, a Dob utcában. Ott nőttem fel. Azt mondta apám, amikor magához tért az első sokkból, hogy a rabbiképzőbe jelentkeztem: „Rendben, fiam, de legyen valami normális szakmád is, tanuld ki a cukrászatot, mert az emberek enni mindig fognak.” Aztán a cukrászati szakközépben azzal a feltétellel kaptam meg a bizonyítványomat, hogy szavamat vették, soha az életben nem fogok a szakmában dolgozni. Ezt be is tartottam.
De tényleg? Mert főzni bámulatosan tudsz, ezt biztosan állíthatom. Sajnos sütit nem kaptunk nálatok…
Ne nevess, nem is jártatok volna jól! Életemben egyszer készítettem egy linzert, de a betont lehetett volna feltörni vele, olyan kemény lett.
A rabbiképző hogyan jött be az életedbe?
Tizenhárom évesen volt a barmicvóm, ez a fiúgyermekek felnőtté avatása, ezzel a szertartással a vallási törvények szerint nagykorúvá válik a fiú. Scheiber Sándor főrabbi, professzor beszélt a barmicvómon. A beszédéből egyetlen szóra sem emlékszem. Viszont arra igen, hogy tátott szájjal hallgattam, mert hihetetlenül erős kisugárzása volt.
Aztán később úgy gondoltam, színész leszek, imádtam olvasni, szerettem a verseket. Ám nem vettek fel a színművészetire. Miután kirúgtak, vettem a bátorságot, és átugrottam a rabbiképzőbe, ahol véletlenül beleszaladtam Scheiber professzorba. Mondtam neki, jönnék ide tanulni. Megkérdezte: „Miért akarsz rabbi lenni?” Azt feleltem, „dehogy akarok, azért jönnék, mert tanulni szeretnék”. „Ez jó – felelte –, mert ha azt mondtad volna, hogy rabbi akarsz lenni, nem vennélek fel.” Így viszont felvettek. Otthon anyámat fel kellett mosni, amikor megtudta.
A kép illusztráció (Fotó: Canva)
De hát nem akartál rabbi lenni!
Most sem akarok. Csak így alakult. (Nevet.) Az elméletet kiválóan megtanultam, de amikor megkaptam a diplomát, ott voltam az elméleti tudás birtokában, és fogalmam sem volt arról, hogy egy rabbinak mi a dolga. Ott álltam egy csomó halott tudománnyal, és ki kellett találnom, mit csináljak. Aztán elkezdtem összefogni egy közösséget, bővíteni, vezetni. 1990-ben Újpesten, ’91-től a Páva utcában, aztán ’93-tól a Dohány utcai zsinagógában, ezek a pályám fontos állomásai. A lényeg, hogy most töltöm a harmincharmadik évemet a Dohányban.
Az azért már nem véletlen. Nem csak úgy „alakult”.
Szerencsém is volt.
Azért az nem lett volna elég.
1991 elején sétálgattam a Síp utcában, és kijött az egyik szobából Landeszman Gyuri, az akkori rabbitanács elnöke. Meglátott, és megkérdezte: „Akarsz tábori lelkész lenni?” Na, erre beugrott nekem a Švejkből Otto Katz, a zsidó tábori lelkész, és azt feleltem, „ez jó buli, persze, akarok”. Ebből az lett, hogy a Honvédelmi Minisztériummal közösen létrehoztuk a tábori lelkészi szolgálatot, és azt a saját elképzeléseim szerint formálhattam.
A húszas éveim végén tábornok lettem. Az akkori zsidó sorkatonákat látogattam, figyeltem rájuk, beszélgettem velük, majd létrehoztunk a rabbinátusnak egy hivatali helyiséget. Tartottunk istentiszteleteket, előadásokat, zarándokutakat szerveztünk… Mondhatom, jókor voltam jó helyen. Landeszman Gyuri 1992-ben elment Kanadába egy évre, és megkérdezte, ki vállalja, hogy addig a Dohányban is rabbi legyen.
Nem vállalta senki, hogy odamenjen egy-két évre, aztán vissza a saját hitközségébe. Hát akkor én vasárnaponként ott tanítottam vallási ismereteket, később néha megkértek, „Robikám, mondj már pár szót erről-arról”. Én pedig mondtam. Letelt a próbaév, Gyuri nem jött vissza, összeült a körzet, és azt javasolták, akkor próbáljuk meg a Frölichet a Dohány utcában főrabbinak. Hát mi ez, ha nem szerencse és a „jókor jó helyen” együttállás?
És persze a felkészült rabbi, aki mindig tudott pár szót mondani erről-arról…
Na jó, de én igyekszem mindig felkészült lenni. Minden egyes nap tanulok. Mindenféléről, a lényeg, hogy tanuljak. Vagy középkori filozófiát, vagy vallásjogot, bármit. Minden érdekel. Napi öt-hat órát tanulok.
Mit csinál egy rabbi? Mik a feladatai?
Csak ennyi: tanítani. Bárhol, bármikor. Egy kis írásmagyarázat, modernizálva a mai korra.
Mindenkivel szót értesz. Egy igazi, modern főrabbi, akire ráköszönnek az utcán: „Szia, Robikám!”
Ez olyan facebookos dolog, nem? Jön valaki, köszön, köszönök, aztán fogalmam sincs, ki az. Bejelölt. Ismerem? Nem biztos, de ő ismer engem. Közvetlen vagyok, nem zárom el magam az emberektől.
Van munkaidőd?
Nincs. 7/24-ben dolgozom. De ez jó. Felhívnak vasárnap délben, nem mondhatom, hogy hívjál holnap, mert nem érek rá. Az elmúlt harminc évben talán öt-hat alkalommal voltam egybefüggően két hetet szabadságon. Ez egy rabbinál így van jól.
Híres vagy arról, hogy nem fogadsz el pénzt a hívektől.
