Az év sokkolóan indult New Orleansban: január 1-jén hajnali negyed négykor egy terrorista hajtott bele a Bourbon Street-i bulizó tömegbe, miközben lőtt is az emberekre. Tizenöten meghaltak, a támadót is beleértve. A tragédia azonban nem törte meg a várost.
Február 9-én innen közvetítették az 59. Super Bowl-döntő előtt Lady Gaga pár nappal korábbi felvételét, amelyen hatalmas fehér kalapban énekli a Hold My Hand című számot az utca közepén, elsősegélynyújtók gyűrűjében. A klip az összefogás erejéről szólt, és arról, hogy a város soha nem hátrál meg.
New Orleans nem először kényszerült térdre. Éppen húsz évvel ezelőtt sújtott le a Katrina hurrikán, a város nyolcvan százalékát elárasztva. Több mint ezer ember meghalt, a lakosok nyolcvan százalékát kitelepítették, és mintegy 125 milliárd dollár anyagi kár keletkezett. New Orleans abból a tragédiából is felállt, úgy tűnik, mindent túlél, ezt hirdetik a városszerte kapható „NOLA Strong” feliratú pólók is. (A NOLA a New Orleans Louisiana rövidítése.)
„Puskalövésházak”
New Orleans földrajzilag a hamisítatlan Dél része (ezt a részt az Egyesült Államokban Deep Southnak vagy Lower Southnak hívják), az 1861 és 1865 között zajló polgárháború előtt a rabszolgatartás és az ültetvényes gazdálkodás egyik központja volt. Még az itt használatos dialektusban is visszaköszönnek a tipikusan déli, elnyújtott magánhangzók, a város nevét is leginkább így ejtik: N’awlins.
Kulturálisan azonban kivételt képez: a városi kreol elegancia, a rusztikus cajun („kédzsön”) életöröm és a karibi vibrálás találkozik itt.
(A kreol szó eredetileg a francia és spanyol gyarmatosítók Újvilágban született leszármazottjait jelölte; a cajunök a 18. században egy kanadai francia gyarmatról elűzött telepesek leszármazottjai.)
Az épületek csodásan tükrözik ezt a kulturális mixet. A híres French Quarter a legrégebbi városrész, egymáshoz simuló, 18. századi spanyol stílusú házakkal, színes homlokzatokkal, körbefutó kovácsoltvas erkélyekkel, zárt udvarokkal. A házak többsége műemléki védelem alatt áll, minden változtatáshoz a hatóság engedélyére van szükség.
Itt tényleg minden utcasarkon szól a zene
A középosztály lakhelyéül szolgáló házak az alsó szinten boltot, a felsőn lakást foglaltak magukban. A keskeny, hosszúkás, úgynevezett shotgun house-ok („puskalövésházak”) pedig egymásba nyíló szobákból állnak, amelyeken akár egy puskalövés is keresztülhaladhatna.
Mindenhol folyik a dzsessz
A belvárosi utcákon természetesen mindig szól a zene: idős afroamerikai férfiak mesélnek az életükről egy-egy trombitaszólóval, vagy éppen fiatal fehér nők éneklik bele fájdalmukat a világba úgy, hogy megáll a forgalom. A Bourbon Street és a vele párhuzamos Royal Street soha nem alszik, rajtuk éjjel-nappal hömpölyög a tömeg, szuvenírboltok és bárok között ingázva.
A 19. századi Garden District viszont az amerikai gazdagság szimbóluma tágas sétányokkal, nagy, kerttel körülvett villákkal, oszlopos homlokzatokkal. A Garden Districtbe az ikonikus, zöld St. Charles Streetcarral lehet eljutni, a világ legrégebb óta – 1835 óta – folyamatosan működő villamosvonalán.
A St. Charles Streetcar 1835 óta működik
Érdemes felszállni és menni egy kört, valódi időutazás lesz. És ez ráadásul ugyanaz a villamos, amely Tennessee Williamset is megihlette A vágy villamosa című darab megírásakor – akkoriban még létezett egy Desire (vágy) Line nevű villamosvonal is…
A város villamosai egyébként 1867-ig szigorúan szegregáltan működtek: a fekete utasok csak a csillaggal megjelölt kocsikra szállhattak fel. Amikor egy William Nichols nevű férfit kipenderítettek egy „fehér” kocsiról, tiltakozások sora indult, és néhány héten belül New Orleans történelmi jelentőségű döntést hozott: megszüntette a faji elkülönítést a villamosokon – évtizedekkel megelőzve más amerikai városokat. (1902-től 1958-ig sajnos visszatért a szegregáció.)
Aligátor és pillecukor
New Orleans egyik leggrandiózusabb eseménye a Mardi Gras. A város ikonikus karneválja január 6-án kezdődik, és a húshagyókedden rendezett felvonulásban csúcsosodik ki, ami jövőre február 17-re esik. Az utcákon kocsik haladnak végig, rajtuk hatalmas, papírmaséból és habszerű anyagból faragott figurákkal, a Disney-karakterektől híres zenészeken át II. Erzsébetig – amelyeket egyébként az év bármely szakában közelebbről is meg lehet nézni többek között a Mardi Gras World nevű múzeumban.
A kocsikat az úgynevezett krewe-k, zárt klubok rendelik, és az ő tagjaik utaznak a fedélzeten jelmezben, maszkban, ők dobálják az ajándékokat az ünneplő embereknek: érméket, apróbb játékokat, de legfőképpen a karnevál színeiben pompázó gyöngysorokat: a sárga (arany) a hatalom, a lila az igazság, a zöld pedig a hit színe.
Ezek a gyöngysorok egyébként aztán az év hátralévő részében mindenhonnan visszaköszönnek, még kerítések és fák ágairól is, azt a benyomást keltve, mintha mindig éppen egy hatalmas buli másnapján sétálgatnánk a városban.
A Mardi Gras szelleme valahogy egész évben ott lebeg New Orleans felett.
Nem mintha bármennyi idő elég lenne arra, hogy megunjuk ezt a sokarcú várost, de
