Manapság sokan hadat üzennek önmaguk ­kizsigerelése ellen, és az önelfogadás, a pihenés és a mentális egészség fontosságát hangsúlyozzák az élet minden területén. De vajon az „elég jó” filozófiája nem vezet-e egyfajta megalkuváshoz, és ahhoz, hogy kiaknázatlanul marad a bennünk rejlő potenciál? Mi választja el az egészséges ambíciót a megfelelési kényszertől, a célért való küzdelmet a teljes önfeladástól?

Több olyan klienssel is dolgoztam, akik maximalista emberek lévén felsővezetői pozícióig vitték, mégis végtelenül boldogtalanok voltak a munkahelyükön. Papírforma szerint mindent elértek, amit lehetett, kemény munkával megvalósították a tökéletes karriert. Az önismereti folyamat során viszont rádöbbentek, hogy a szakmájuknak ezt a szeletét nem szeretik igazán, mert például jobban passzol hozzájuk a középvezetői feladatkör, szeretnek csapattagok lenni, vagy a vezetői felelősség súlyával nem tudnak mit kezdeni.

Volt olyan közülük, aki mert váltani, és visszament egy alacsonyabb beosztásba, így most olyan típusú munkát végez, amelyet valóban kedvel. Bőven megéri neki még úgy is, hogy kevesebb pénzt kap, és a pozíciója kevésbé menő a külvilág számára.

Belső motiváció, külső elvárás

Lényegi különbség van aközött, hogy a tökéletesség mércéje belső vagy külső koordinátarendszeren alapul, és ez túlnyomó részben eldönti azt is, hogy egészségesen motiváló folyamatot élünk-e át. A külső koordinátarendszer esetén egy olyan tökéletességsztenderdhez kellene igazodnunk, amely nem rólunk, a mi tehetségünkről, képességeinkről vagy lehetőségeinkről szól, és ez sokszor romboló elvárásokat jelenthet.

Ha folyamatosan külső, objektív mércéknek – pénz, siker, eredmény – próbálunk megfelelni, azt érezhetjük, hogy soha nem vagyunk elegek. Ilyenkor jellemzően arra összpontosítunk, ami még hiányzik, amiben még mindig kevesek vagyunk.

Kapcsolódó: Maximalista vagy? Így lehetsz tökéletlenül tökéletes!

A belső koordinátarendszerünk ezzel szemben arra sarkall, hogy magunkból hozzuk ki a legtöbbet, és objektív mérce helyett a saját, szubjektív mércénk legyen az origó. Ez esetben az a meghatározó, hogy milyen erőtartalékaink vannak, hová juthatunk, ha erőfeszítést teszünk. Például mára a „tökéletes anya” kategória helyett sokan üdvözlik az „elég jó anya” koncepcióját.

Míg előbbi a külső koordinátarendszert, a „nagykönyv” szerinti működést feltételezi, addig az elég jó anyák arra próbálnak összpontosítani, amiben jól tudnak teljesíteni, és ezt igyekeznek kimaxolni. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem az önfelmentésről, a kényelemről vagy a lustaságról szól, hanem egyszerűen nemet mondunk arra, hogy testileg, mentálisan vagy pszichésen túlfeszítsük magunkat egy külső tökéletességi mércének való megfelelés érdekében.

(Fotó: Getty Images)

Ha úgy érezzük, hogy már magunk sem tudjuk, valójában kinek a céljait hajszoljuk, a sajátunkat, vagy egy kívülről sugallt, esetleg ránk erőltetett célt, érdemes megvizsgálnunk, hogy azért akarunk teljesíteni valamit, mert attól jobban fogjuk érezni, szeretni magunkat, vagy azért, mert akkor mások talán jobban elfogadnak.

Ha arra jutunk, hogy erősebbnek, vidámabbnak, elégedettebbnek érezzük majd magunkat, ha elérjük a kitűzött célt, akkor belső motiváció alapján dolgozunk, ellenkező esetben viszont pusztán a megnyugtató külső visszaigazolásért.

A vállveregetés ideje

A tökéletességre törekvés általában időigényes, nem azonnal hozza el a kívánt eredményt. Fontos, hogy e folyamat közben is tudjuk értékelni az addig megtett utat és a részeredményeket, különben az állandósult elégedetlenség állapotába kerülhetünk. Ha én az adott pillanatban elégedett vagyok azzal, amit csinálok, amit addig elértem vagy befejeztem, nem zárja ki azt, hogy tudom, hosszú távon képes vagyok még jobb lenni.

Erre jó példa a fogyókúra, amely alapvetően egy belső erőfeszítésről szól, de ezt gyakran külső elvárások is árnyalják.