Ha egy kis irigységet is érzünk, elnézve ezeket a selyembe-bársonyba bugyolált életeket, az még nem baj. Sőt, talán még segít is megérteni, hogyan viszonyulunk mi magunk a pénzhez, vagy éppen a hiányához. És bár zseniális üzleti fogásokat, jogi trükköket vagy a tőkehalmozás mesterségét nem ezekből az alkotásokból fogjuk ellesni, arról azért tanulhatunk belőlük, hogyan gondolkodnak azok, akiknek a kezében vagyon és hatalom egyesül.

A Guldenburgok öröksége – A Nyugat friss illata

Achim ármánykodása, a grófkisasszony ünnepi ruhája, Christine grófné frizurája… Amikor a Guldenburgok örökségét 1990-ben vetíteni kezdték Magyarországon, minden egyes részlete izgalmas volt számunkra, és a sorozat a fél országot a tévé elé szegezte. Hiszen most nem egy kosztümös filmet láthattunk valamely európai nemesi család életéről, hanem egy napjainkban zajló történetet, vagyis megtudhattuk belőle, hogyan élnek éppen akkor az arisztokraták azon a bizonyos Nyugaton, ahová olyan régóta vágytunk, és ahová, akkor úgy hittük, hamarosan meg is érkezünk.

És Guldenburgék nem ám afféle felkapaszkodottak. Az első részben elhangzik, hogy a kastélyt 1720-ban vakolták utoljára, az idős grófnő pedig csipkekesztyűben, hintóval hajt fia hatvanadik születésnapi ünnepségére. Amikor Balbeck asszony, a konkurens sörgyár polgári származású tulajdonosa megjelenik az égen helikopterében az ünneplő tömeg felett, Max von Guldenburg csupán annyit mond: „Keselyűk köröznek a haldokló osztály felett.”

Miután Guldenburg gróf autóbalesetben meghal, a családra marad az immár Balbeckékkel összefonódott sörbiznisz, ám az ellenlábasoknak nemcsak a gyárra, hanem a kastélyra és a földekre is fáj a foguk. Ha ez nem lenne elég, még az is kiderül, hogy a grófnak nem csupán szeretője volt, hanem egy törvénytelen gyereke is.

A sorozatban a nők dominálnak, vannak közöttük erősek, mint a mindenféle gondon felülemelkedő Christine, vagy az idős grófnő, egy igazi matriarcha, akit Brigitte Horney alakított, még a rákbetegsége alatt is, élete végéig, és egyszer azt nyilatkozta: „Egy cirkuszi lónak az arénában kell meghalnia.” És vannak esendő nők, akiket éppen emiatt szerettünk, mint a számító és durva Achim Lauritzen törékeny lelkű felesége, Evelyn. Ma azért is esik különösen jól megnézni egy-egy részt, mert nincs kényszeresen tele­pakolva gyors fordulatokkal, kapkodós jelenetekkel. Az események szépen, lassan, hosszú snittekben folynak negyven részen át.

Dallas – Olajmágnások a nappalinkban

Péntek este van, valamikor a kilencvenes évek elején, és ülünk a nagyszüleim nappalijában a tévé előtt, nagymama, nagypapa, mama, apa meg én. Jön a Ewingokról szóló szappanopera, már hallom is a felejthetetlen főcímzenét, amire most már óhatatlanul felcsendül a fejemben Galla Miklós vicces éneke is: „Most kezdődik a Dallas, mindjárt jön Jockey már. Sajnos ő egy negatív figura, ki mindig rosszban sántikál…”.

A South­fork Ranch világa semmiben nem hasonlított a miénkhez, hiszen ki élt akkor Magyarországon egy texasi olajmágnás életstílusában? Ám hiába a birtok, a marhacsorda, a ménes, a nagy kocsik, a végtelen pénz, ha a lényeget tekintve nekik is ugyanolyan gondokkal kellett küszködniük, mint nekünk, nem igaz?

Kapcsolódó: Miért lehetséges, hogy egy sorozatbeli „pszichopatának” szurkolunk?

A testvérek közötti rivalizálás, a házastársi elhanyagolás, a rossz­ útra térő fiatal, az alkoholizmus – nos, ezek már a posztszocialista Magyarországon is ismerős bajok lehettek. Apropó, alkohol. A nagykamaszok és a huszonévesek között dívott az úgynevezett „dallasozás”, amikor is minden alkalommal inni kellett egy kortyot, amikor a szereplők ittak. Mivel a whiskey állandó kellék volt a sorozatban, ez igen gyors alapozást jelentett a pénteki bulik előtt.