Mindenekelőtt beszélnünk kell a kesztyűdről. Ez az ujjatlan, fekete bőrkesztyű a sajátod, vagy nem tudtál megválni tőle a címlapfotózás után?
A sajátom. Mit szólsz? Jó, nem? Bementem egy üzletbe, és szembejött velem. Színészként a megjelenés is dolgom, engem egyébként is szórakoztat, jó játéknak tartom. Ezek az apró részletek, mint például egy kesztyű, gazdagabbá teszik a mindenséget. Az is kreativitás, hogy az ember hogyan néz ki, milyen az öltözéke. A külső is egyfajta önkifejezés. Tetszik, ha valaki kreatív ezen a vonalon, mert így többet árul el magáról, én pedig szeretek ebből olvasni, és akár tanulni is.
Amikor egyeztettük az interjút, azt mesélted, nagy szövegtanulásban vagy. Hogy állsz?
Pont tegnap mondtam el először a másfél órányi szöveget. Egy kedves barátnőm szokott velem tanulni, szerencsére megdicsért, így kevésbé szorongok. 85-90 százalékosan már tudom, és még van egy hónapom. De frászt kapok, ha csak rá gondolok.
A másfél órányi szöveg az önálló ested szövege. Hogyan érkeztél el ennek megvalósulásához?
Az egész onnan indult, hogy pár éve megjelent egy szakácskönyvem. Aztán még egy. Zorán lánya, Szandra lepett meg a születésnapomon egy gasztrobloggal, ami hamar bedőlt, mert már a receptírásnál elakadtam. Ekkor állt elő egy szakácskönyv ötletével. Elkezdtem komolyan összeírni a recepteket, és azt szerettük volna, hogy a könyvekben történetek is legyenek.
Ezekből a történetekből született meg az önálló est. Remélem, a közönségnek is érdekes és talán mulatságos lesz. Örülök, hogy ezek a szövegek eredetileg könyvhöz készültek, Reisch Évának és Sándor Erzsinek köszönhetően jobb mondatok vannak benne, és gazdagabb kifejezések. Miközben ott állok és beszélek, hálás vagyok, hogy így van megírva, mert így lesz irodalmi értéke.
De küzdök is vele, mert másfél óra. Ezalatt beszélni fogok többek között az apámról, Törőcsik Mariról, a nagynénémről, a dadámról, az amerikai nagybátyámról és persze anyámról.
Más súlyt érzel, hogy egyedül viszed a hátadon az előadást?
Miközben a könyv készült, anyám is besegített, és megjegyezte, hogy „mindez tök jó, de ki fogja ezt elolvasni?”. Mostanra lecsorgott hozzám az ő aggodalma, és most magam is azon gondolkozom, hogy „jó, hogy ezt megtanultam, de ki fogja megnézni?”. November 15-én lesz az első, és utána megcsinálhatom a Víg Szalonban is.
Kapcsolódó: Hegyi Barbara életének fontos pillanatai
A Történetek a konyhámból, avagy Stand up Barbara! címet viseli. Szandra szerzett nekem egy hokedlit, azon fogom elmesélni. És vettünk egy türkizkék ruhát is, úgyhogy a díszlet és a jelmez megvan.
Az önálló ested csak rólad szól, de vajon a hagyományos színházi szerepeidben mennyit adsz magadból?
Egy előadás szövege mindig ugyanaz, de a színész mindig más, ahogy fejlődik, ahogy változik. Legjobban a Játszd újra, Sam! című előadásban érzékelem, mert harminc körül voltam, amikor beugrottam Halász Judit helyett a darabba, pont, amikor leszerződtem a Vígszínházhoz. Most pedig két hónap múlva hatvan leszek, és még mindig játsszuk.
Ez alatt a harminc év alatt gyerekem született, elváltam, újra férjhez mentem, változott a család, és persze én is. És mindez benne van a szerepben. A megírt szöveget mindig az aznapi állapotomban játszom, nekem ezt kell hozzátennem. Attól lesz élvezetes, és harminc év után még mindig élő, mert van benne mozgás, fejlődés.
Nehéz elengedned egy-egy szerepet?
Mindegyik a részemmé válik, hiszen kialakítom magamban, és hozzám nő. Ezért ha nem játszom többet, akkor is velem marad. Májusban búcsúztunk Az öreg hölgy látogatásától, de nekem az a vörös hajú nő, aki abban voltam, mindig ismerős marad, akkor is, ha távolodik. Nem múlik el teljesen, csak a színpadi megjelenése.
Van, hogy úgy marad benned egy szerep, hogy nehéz érzést ad?
Nem jut eszembe ilyen. Szokták kérdezni, hogy mi van, ha nem szeretek egy előadást. Addig próbáljuk és játsszuk, hogy a végén megszeretem, valahogy megtalálom benne magam, az örömömet. Pusztító lenne estéről estére kínkeservvel játszani…
Ez az egész életre igaz, nem?
Semmit nem lehet úgy csinálni, hogy nem találunk benne örömöt. Muszáj, hogy ne vesszen el a kedv. A humor, az energia, ami mozgat, és a kedély nagy segítség a túléléshez.
Tudatos vagy ebben?
Hol igen, hol nem. Amikor nincs kedvem, akkor meg szoktam ijedni, vagy ha fáradtnak érzem magam, elkezdek aggódni: Lehet, hogy már nem jön vissza? Mi lesz, ha már nem lesz energiám, kedvem? De aztán mindig elmúlik ez. Most még jó, aztán a korral biztos változik majd.
Tartasz ettől?
Ettől igen! Miután engem ennyire meghatároz az energiám és a kedvem, ezért úgy gondolom, ha ezt elveszíteném, aggódna a környezetem, hogy mi történt velem. És nyilván én is aggódnék, mert nagyon megkönnyíti az életemet mindkettő. Biztos nagy kínlódás lenne ezek nélkül. Ezért ragaszkodom hozzá.
Lányával, Rozival szoros közöttük a kötelék
Mindig mondtam Rozinak, amikor valami vitás kérdés volt, főleg kamaszkorában, hogy vigyázz, nehogy elveszítsem a humorérzékemet. Én így is szültem, azt mondtam a szülésznőnek, bármi történhet, csak a humorérzékem maradjon meg. Ez nagyon fontos, mert segít, hogy ne egy az egyben vedd a dolgokat. A keserűség elveszi az élet szaftját. A nevetés, a humor, az önirónia pedig visszaadja. Rengeteget nevetünk Rozival és Szandrával is.
Ez nagyon jó kohézió. Esszenciális kérdés az életünkben, mert sok rossz dolog van, de ez segít nem belefeledkezni a drámába. Szoros kötelék. Nyitott, valóságos a kapcsolatunk mindannyiunknak, még akkor is, ha időnként véleményes. Nincs elfedve semmi. Nem hiszek az ajnározásban, de mindenki számíthat rám, és azt remélem, én is mindenkire számíthatok. Nálunk le vannak osztva a lapok, ezt mindenki tudja, de mindenki tud kártyázni.
Mindig jól tudtál lavírozni az anyaság és a színpad között?
Amikor Rozi tizenegy hónapos volt, kimentem Kirgíziába Mészáros Mártával forgatni, akkor készült a Kisvilma. Eleinte mindenképp ki akartam vinni magammal, de lebeszéltek róla, így végül otthon hagytam az apukájával. Addig szoptattam, és nem is dohányoztam, de emlékszem, ahogy kiértem a reptérre Kéri Kittyvel, vettem egy karton cigit, és szerintem ott helyben elszívtam az egészet.
Akkoriban még nem volt videócset, de valahogy mindennap haza tudtam telefonálni, hogy minden rendben van-e. Kirgíziában egyből visszajött a felnőtt énem, hús-vér nőt játszottam. Érdekes rácsodálkozás volt, mert addig abban éltem, hogy mama vagyok, és ott történt meg, hogy visszataláltam önmagamhoz.
Minden anyának van közös metszése a gyerekével, mindent megtesz, hogy a legnagyobb nyugalomban, biztonságban hagyja ott, de néha el kell mennie. És a gyereknek is szüksége van rá, hogy az anyja elmenjen a dolgára. Ezzel szerintem az élethez szoktatjuk.
Hallasz vissza Rozitól magadról olyat, ami meglep?
Persze, de nem emlékszem rájuk. Legutóbb kipakoltam a szobáját, és nem beszélt velem egy hétig. Most már tetszik neki, de lehet, hogy még mindig haragszik. Néha magyaráznom kell a bizonyítványom, de én is ember vagyok. Nincs vörös diplomám arról, hogy kiváló mama vagyok.
Rozi lassan annyi idős lesz, mint te, amikor a Vígszínházhoz kerültél. Lennél most kezdő színésznő?
Nem tudom megítélni. Az egész nagyon más, mint ahogy akkor volt, de nem minősíteném, ez jobb-e, vagy rosszabb, és azt sem tudom, kinek volt több lehetősége. Somlai Artúr idejében a színész mást jelentett, és már a mi korosztályunkban is mást jelent, hát még most. Megváltozott a színház is. Ugyanazokkal a törvényekkel és szabályokkal megy, de valahogy más az egész. De én nem bánom, nem szenvedek tőle.
Akkor te nem az a típus vagy, aki szerint régen minden jobb volt.
Nem! És azt hiszem, a túlélés nem más, mint alkalmazkodás a jelen feltételeihez. Régebben talán más fegyelemmel voltunk, mi még figyelembe vettük a színházi rendtartást, nem mentünk be például ennivalóval a színpadra. De nem akarom minősíteni, hogy ez már nem így van. Mert minden más.
