Menny és Pokol házassága: ez volt az egyik verseskötetének címe, csakúgy mint a kiállításé. William Blake 1757-ben született Londonban, szerény körülmények közé, de szerető családba. Gyermekkora békésen telt, nem járt rendszeresen iskolába, a város utcáin és a környező vidéken szabadon kóborolva figyelte a világot.
Már kisfiúként megmutatkozott különös képzelőereje, egyszer egy angyalokkal teli fát látott, amelynek minden ágát csillag módjára ragyogó angyali szárnyak borították. A szülei nem voltak elragadtatva ettől a történettől, és csak az anyja könyörgése mentette meg attól, hogy az apja elnáspángolja.
Öröm és bánat
Korán felismerték kézügyességét és tehetségét, így tízéves korában beíratták rajziskolába. A családi költségvetés nem tudta a komolyabb tanulmányokat fedezni, így tizennégy évesen inasnak adták egy metszőmesterhez, James Basire-hez. Nála tanulta ki a rézmetszés mesterségét, ami egész életében biztosította a megélhetését.
Már gyerekkorában is látott angyalokat, amivel megijesztette szüleit
Huszonegy évesen a frissen alakult Királyi Akadémián folytatta tanulmányait, majd önállóan dolgozott különböző könyvek és folyóiratok illusztrációin, köztük a Don Quijote és a Ladies’ Magazine lapjain. Egy szerelmi csalódás után találkozott Catherine Boucherrel, akit 1782-ben feleségül vett. Az asszony nem tudott írni-olvasni, de Blake megtanította, sőt rajzra is oktatta; így Catherine hű társa és segítője lett a munkában is.
1784-ben, apja halála után Blake az örökségéből nyomdát alapított egy barátjával, ám a vállalkozás rövid életűnek bizonyult. Az anyagi kérdésekhez és a nyomda menedzseléséhez nem volt elég talpraesett, ráadásul ekkor halt meg az öccse, Robert, aki egyszerre volt a legkedvesebb testvére, a legjobb barátja és hű kollégája.
Úgy hitte, a fiatalon elhunyt Robert lelke nem hagyta el őt, és ő „súgta meg” neki azt a különleges nyomdai eljárást, amellyel Blake saját verseit és rajzait rézlemezekre maratta, majd kézzel színezte.
Oly korban élt
Ahhoz, hogy befogadjuk William Blake látomásos, olykor hátborzongató, máskor mennyei szépségű képeit, ismernünk kell a korszakot, amelyben alkotott. A 18-19. század fordulóján Anglia minden szempontból átalakult: a technikai fejlődés és az ipari forradalom nyomán korábban nem ismert tempóban változott az élet, miközben a társadalom alapjait megrengették a forradalmak és a háborúk.
Az amerikai függetlenségi háborúban elszenvedett brit vereség, majd a francia forradalom egyszerre keltett félelmet és reményt. Voltak, akik a szabadság új hajnalát látták benne, mások a világ végétől rettegtek. Ez a kettősség tükröződik Blake munkásságában is, annak ellenére, hogy ő mindvégig a szabadság és a szellemi megújulás hívének vallotta magát.
Verseiben és rézkarcaival élesen támadta a monarchiát, a vallási képmutatást, valamint a társadalmi elnyomást.
A forradalmi eszmék iránti lelkesedését nemcsak a műveiben érhetjük tetten, de a baráti körében is: szoros kapcsolatban állt korának legmerészebb politikai és filozófiai újítóival.
Ez is érdekelhet: Női festőművészek, akiket muszáj lenne ismerni
A Menny és Pokol házassága (1790–1793) című kötetében a „jó” és a „rossz”, a „menny” és a „pokol” többé nem egymást kizáró ellentétek, hanem egymást kiegészítő erők. Blake „a Sátán oldalára” állt, vagyis azok mellé, akik a szabadságot, az alkotó energiát és a vágyat az élet mozgatórugójának tartották, szembefordult a kor dogmatikus vallásosságával és képmutató erkölcseivel.
Oberon, Titánia és Puck táncoló tündérekkel
Blake művészetében a tapasztalható és a láthatatlan világ egyetlen, összefonódó egészként létezik; lények, szellemek, angyalok, démonok és tündérek népesítik be rajzait és verseit, de ezek nem meseszerű alakok, hanem az emberi lélek különböző arcai. A romantika korában, amikor az értelem uralmát a képzelet és az érzelem kezdte felváltani, ezek a misztikus figurák a belső világ, a tudattalan szimbólumaivá váltak. A gépek korának hajnalán szentül hitte és meggyőződéssel hirdette, hogy a képzelet az ember igazi isteni ereje.
Van benne rendszer
William Blake életműve első pillantásra félőrült látomások és érthetetlen szimbólumok kavalkádjának tűnhet. Kortársai közül sokan valóban így is látták: egy korabeli kritikus az egyetlen kiállítását „egy szerencsétlen holdkóros” munkájának nevezte, de a szakértők szerint
