Gondtalanul
Igazi gyerekkorom volt a Vajdaságban, aminek fontos emlékei elsősorban nagyszüleimhez kötődnek. Anyai nagyapám nagyon meghatározó alak számomra. Üvegesmesterként dolgozott, és mivel a boltja útba esett iskolába jövet-menet, rengeteget időztem nála, szöszöltem a műhelyében, vagy egyszerűen csak megfigyeltem, mit csinál. Apai nagyszüleim pedig földművesek voltak, tíz-tizenkét hektárt műveltek. Hosszú, élményteli, szép nyaraimat náluk, a tanyán töltöttem.
Megtanulni határt húzni
Szüleink orvosok voltak, én is tudtam, hogy az leszek. A nyolcvanas évek vége felé jöttem át a testvéreimmel Magyarországra, tanulni. Felvettek a SOTE-ra, és a költözés több szempontból is hatalmas változás volt. Szembesültem azzal, hogy itt egészen másképp élnek az emberek.
Kevesebb pezsgést, több keserűséget, panaszt és frusztrációt láttam magam körül.
Nagyon érdekelt az oka, ahogy aztán az egész pszichiátria is rögtön beszippantott, amikor egy baráti invitálásnak köszönhetően beleláthattam a Lipótmező mindennapjaiba. Lenyűgözött az emberi sokféleség, és érdekelni kezdett a különböző kórképek gyökere.
Bevállalja?
A kilencvenes évek végén jött a Bevállalja? című tévéműsor, ami minden szempontból újszerű volt. Nemcsak a formátum miatt, de azért is, mert akkoriban még tabu volt a mentális betegségekről beszélni, főleg ennyire direkt módon. Nekem való feladat volt: nem jöttem zavarba attól, hogy operatőrök állnak körülöttem, miközben ott volt bennem a hivatástudat, hogy a nehéz témákat közelebb hozzam a nézőkhöz.
Módszerem alapja az ingerelárasztásos technika volt. Ennek lényege, hogy a félelmekkel nem azokat kerülgetve, hanem azokkal szembesülve lehet megküzdeni. Orvosként ezt persze úgy kell adagolni, hogy az ember ne feszítse túl a húrt a páciensénél. Ezt is meg kellett tanulnom.
A televíziózást nem is volt olyan nehéz megszokni
