Minden a rózsával kezdődött. A marcipánrózsával.
Mint az alapító Szamos Mátyás lánya, Gabriella mondja, a Szamos történetét végigkísérte a szerencse, bár azt is hangsúlyozza, hogy a szerencse nem csak úgy odapottyan az ember ölébe. „A szerencse oda érkezik, ahol várják” – idéz egy japán közmondást. Mindenesetre a család történetében több olyan sorsfordító momentumot is felsorol, amelyben hatalmas szerepe volt a szerencsének… vagy inkább a főhősök rátermettségének? Vagy a kettőnek együtt?
Ilyen pillanat volt például az, amikor Szamos Mátyás cukrászinas elcsent egy darabot a látogatóba érkező dán mester marcipántömbjéből, és egész éjszaka rózsaszirmokat formázgatott kis padlásszobájában. Beleszeretett a marcipánba és a rózsába. Később ez lett a védjegye. Miután letette a mestervizsgát, az évek során több neves cukrászda „díszposztját” is betöltötte, hetente több száz torta készült az irányítása alatt, közben pedig kerületi és országos versenyeket nyert.
Dóra az isteni túrós batyu felett Mátyás ifjúkori fotóját nyújtja oda nekem: jóképű fiatalember néz vissza rám, jávorpálos sármmal. Talán ennek is szerepe lehetett a sikereiben. És abban is, hogy talán nem mindig volt könnyű vele az élet.
Bár nagyon szerette a családját, és rengeteget dolgozott – mert a cukrászdai főállása mellett estébe hajlóan formázta a rózsákat és a marcipánfigurákat, amiket külön megrendelésre készített –, utána társaságban, kártyával, táncos helyeken mulatva engedte ki a fáradt gőzt. A felesége vajon mit szólt ehhez?
– Elfogadta – mondja Gabriella az édesanyjáról. – Ő volt a hátország. Nem számított annyira csinosnak, mint a papa, de azért helyes lány volt ő is, és nagyon dolgos. Ő tartotta össze a családot, mindennap jókat főzött, amitől a papa szépen ki is kerekedett. A mama kilencvenhét éves koráig élt, és hatalmas szerepe volt a Szamos sikerében. A családban legendássá vált öregkori mondása: „Én már nem szólok bele a dolgaitokba. Nem szólok bele, de langyos volt a kávé!”
Gabriella tizenhárom éves volt, amikor egyszer csak felvetette a papának: „Miért nem mondasz fel? Akkor teljes munkaidőben készíthetnéd a marcipánfigurákat!”
A mama persze hallani sem akart a dologról: feladni a biztos cukrászdai állást egy álomért, de Mátyás és a lánya már fogalmazták is a felmondólevelet. Mindent megterveztek, hogy az otthoni műhely is megfeleljen a Köjál-előírásoknak, ám legnagyobb megdöbbenésükre az engedélyt végül mégsem kapták meg.
Mátyás két szék között a pad alatt találta magát, amíg a szerencse el nem vezette Pilisvörösvárra egy sváb bálba, ahol összeismerkedett a tanácselnökkel, aki azt ígérte, megadja neki az engedélyt. Így lett Pilisvörösvár Marcipánia fővárosa. Szamosék megvettek és átalakítottak egy parasztházat, és lassan az összes családtag ott dolgozott, immár a Szamos márkanév alatt. (A családban a mai napig elképzelhetetlen, hogy valaki ne tanulja meg a marcipánrózsa készítését.)
Kisipari vállalkozásból valódi cukrászbirodalom
1970-71-et írtunk ekkor, a többi pedig történelem. A Szamosnak ma huszonkét cukrászdája van, több mint négyszáz munkatárssal. Hogy a jól menő kisipari vállalkozásból valódi cukrászbirodalom váljon, az viszont már Gabriella férjének, Kelényi Gyulának köszönhető. Mérnöki kreativitását az ügy szolgálatába állítva marcipánformázó gépeket dolgozott ki.
Míg a papa egy óra alatt negyven marcipánkutyát tudott készíteni, addig a Gyula által kifejlesztett gép négyszázat… Az 1970-es évek végén, Mátyás infarktusa után – amely után a papa szerencsére még huszonhárom évet élt – Gyula átvette a cég vezetését.
A stratégiai gondolkodás, a jó döntések, a szisztematikus, szívós munka meghozta az eredményét. Övé volt a végső szó, de mindenkit meghallgatott. Nem félt a tévedéstől. „Akkor majd kijavítjuk, együtt!”
Kapcsolódó: Ha már marcipán, akkor próbáld ki idén a marcipános, aszalt szilvás bejglit!
– Nagyszerű főnök volt, egyszer egy munkatársam mesélte, hogy ha beszélgethetett vele, egy hónapra feltöltődött – mondja csillogó szemmel Gabriella. – Nagyon szerencsés vagyok, mert ötvenkét évig, a haláláig élhettünk együtt. Imádtam! Nekem ő volt az isten! Egy nap nyolcszor is megkérdeztem: „Szeretsz?” Emlékszem egy esetre, amikor ugyanezt kérdeztem, ő pedig hallgatott. „Gyula! Válaszolj már!” – sürgettem. Mire ő: „Csak elgondolkoztam, hogy az ember szereti-e a máját vagy a veséjét.”
Fiaik, Kolos és Ádám beleszülettek a marcipánbirodalomba.
– Az apjuk felől bármi lehetett volna a fiúkból – mondja Gabriella. – Én azonban úgy neveltem őket, hogy egy nap majd átveszik a céget. Természetessé vált számukra, hogy „a húslevesből csak az eszik, aki részt vett a főzésében is”, ahogy a családban szoktuk mondani.
„Bárkit választhattok!”
Egy ilyen tudatosan felépített és mégis érzékeny rendszerben sorsfordító jelentőséggel bír, milyen új szereplők érkeznek a családba. Amikor a fiúkból fiatalemberek lettek, Gabriella folyton a lányok arcát fürkészte az utcán, a villamoson: „Vajon ki lesz az, aki velünk ül majd a karácsonyi vacsoraasztalnál?”
– Leültettem a fiúkat a konyhában, és megmondtam nekik: bárkit választhatnak. Bárkit, de van öt feltételem. Egy, ne dohányozzon az illető. Kettő, legyen jó viszonyban az anyjával. Három, szeressen enni. Négy, nézd meg a szobáját. Van benne kreativitás, fantázia? Öt, hogyan vezet? Mindig mást hibáztat az utakon? Vagy betartja a szabályokat és előzékeny?
Gabriellának a menyeivel, Zsuzsával és Dórával is szerencséje van: megfeleltek a feltételeinek, de ami talán még ennél is fontosabb, boldog házasságban élnek a fiaival.
Az alapító Szamos Mátyás és felesége, Margit
Az idősebbik fiú, Kolos és felesége, Zsuzsa néhány évvel ezelőtt kivált a Szamosból,
