Nem mondom, hogy jókedvűen jöttem ki a moziból, de határozottan megkönnyebbültem az átélt katarzis nyomán. Nemes Jeles László Árva című filmjének köszönhetően egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem az 1956-os forradalom bukását követő kétségbeesést és a bőr alá kúszó rettegés légkörét.

A rendező kendőzetlen tablót festett a társadalmat eluraló tanácstalanságról, azokról a kaotikus hónapokról, amikor az emberek, elveszítve a szabadságba vetett hitüket, kénytelenek voltak belemerevedni a hallgatásba, hogy aztán évtizedekig így is maradjanak. 

Ehhez azonban jó, ha tudjuk, mi történt október 23-án. Dióhéjban az előzményekről: a lakosságnak eddigre elege lett a kommunista diktatúrából, az évek óta folyó erőszakos kollektivizálásból, az erőltetett iparosításból és az akadozó élelmiszer-ellátásból. A parasztok elhagyták a földjeiket, hogy megmeneküljenek a mértéktelen beszolgáltatási és adóterhektől.

A munkások és az értelmiségiek pedig sajtószabadságot és demokráciát követeltek.

De legfőképpen azt, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki végre az országból. Az osztrákok 1955-ös államszerződése, melynek köszönhetően a szovjet hadsereg elhagyta Ausztriát, felcsillantotta a reményt. A nagyvárosokban, Budapesten, Szegeden, Pécsen, Győrben az egyetemisták szervezkedni kezdtek, majd amikor október 23-án a Magyar Rádiónál, ahova a követeléseiket mentek beolvasni, a karhatalom a tüntetők közé lőtt, belobbant a szikra!

Kapcsolódó: Ilyen volt 1956 az emberek szemszögéből – Ritka képeken az 56-os forradalom

A katonaság azonnal a felkelők mellé állt, kiosztották a fegyvereket, és megkezdődtek az utcai harcok. Hegedűs András miniszterelnök szinte rögtön elmenekült, de előbb még behívta­ a szovjeteket az országba. Az utána kinevezett Nagy Imrének is kellett néhány nap, hogy belássa: ez nem csupán kisebb erdőtűz, az egész ország lángol. November eleji rádióbeszédeiben azonban már elismerte a lakosság követeléseit, és a forradalom élére állt. 

Még nincs veszve minden! 

– És haláláig annak minisztere maradt! – teszi hozzá Valuch Tibor történész, egyetemi tanár. – Nagy Imrét végül 1958. június 15-én ítélték halálra államellenes összeesküvésért és hazaárulásért, majd egy nappal később kivégezték. A börtön udvarán kaparták el, később innen szállították át titokban a Fiumei úti temető 301-es parcellájába. De addig még sok minden történt… Kevesen tudják, hogy annak ellenére, hogy november 4-én bevonultak a városokba a szovjet tankok, november közepéig még folytak a harcok.

A felkelők úgy gondolták, nincs veszve minden!

A Csepel Művek munkásai január 23-án még sztrájkoltak, de vidéken is sok helyen tüntettek november-decem­ber folyamán, a Hajdú-Bihar megyei Komádiban például a szovjetek bele is lőttek a tömegbe. Debrecenben pedig elkeseredetten röplapoztak az ellenállók, mondván, az nem lehet, hogy a forradalmat vérbe fojtsák!

Az Árva főszereplője egy félárva fiú, Andor. A karaktert a tizenhárom éves Barabás Bojtorján alakítja

Hevessy József kémikus-vegyész a bará­taival – akikkel együtt dolgoztak a Hajdúsági Gyógyszergyárban – azt találta ki, hogy kis kosarakat kötöznek léggömbökhöz, és elengedik őket a város határán. Így nem lehet majd tudni, kik voltak az „elkövetők”. A kosarak alján volt egy ajtó, annak a madzagjára fiolákban maró hatású vegyszert rögzítettek, ami egy bizonyos pillanatban elrágta a madzagot, és a röplapok kiszóródtak a város fölött.

De ezek az egyéni akciók sajnos már nem segíthettek. December 11-én a kormány durva eszközhöz folyamodott: statáriumot hirdetett, hogy megtörje az ellenállást. A lakosság november közepétől tömegesen kezdett menekülni, nem kevesebb mint kétszázhúszezer ember vándorolt ki azokban a hetekben az országból.

Házmesterország 

Kik mentek el? Nem annyira a felkelők – bár közülük is sokan menekülőre fogták –, inkább azok, akik úgy döntöttek, nem kívánnak tovább diktatúrában élni. Ha az ember Ata Kandó, a világhírű, magyar származású fotóművész fényképeit nézegeti, amelyeket 1956–57 telén Traiskirchenben, az osztrák menekülttáborban készített, a levesért sorban állók között mindenféle rendű és rangú embert lát.

Értelmiségit elegáns kabátban és munkást elnyűtt zekében egyaránt. Férfiak, nők, családok gyülekeztek egy szebb jövőben reménykedve. 1957 márciusára azonban bezárultak a határok, és attól kezdve már kevesen jutottak át rajta. 

Mi lett az itthon maradókkal? Többek közt erről szól az Árva című film. Láthatunk benne halálra vált, de még mindig reménykedő felkelőt egy budapesti bérház pincéjébe bújva, zavarosban halászó vidéki hentest, besúgó házmestert, élelemért sorban álló nőket, kallódó gyerekeket, de főleg sötét, félelembe burkolózott utcákat és hallgatag, megfélemlített embereket. 1957 tavaszára a kommunisták többé-kevésbé rendezték soraikat, és újraépítették a karhatalmat.

Elkezdődött a kegyetlen és szisztematikus megtorlás. 

– A hatalom elképesztő kegyetlenséggel sújtott le – szögezi le történész szakértőnk. – Kétszázhuszonkilenc embert végeztek ki, és további csaknem húszezret börtönöztek be. Voltak a kisidősök, akiket egy–öt évre csuktak le, a középidősök, akiket öt–tíz évre fosztottak meg a szabadságuktól, de olyan is akadt, aki csak 1973-ban szabadult, mert nem felelt meg az 1963-ban meghirdetett amnesztia feltételeinek.

Az majdnem egy fél emberélet! A rendszerváltás után rengeteg interjút készítettem 1956-ban elítéltekkel, akik megismertettek a fogságban használt szlenggel is. Azokat például, akiket halálra ítéltek, de végül kegyelmet kaptak, „kegyelmes úrnak” szólították; azokat, akik részt vettek a szovjet emlékmű ledöntésében, „szobrászoknak”; azokra pedig, akik a vörös csillagok leverésében segédkeztek a forradalom napjaiban, a „csillagászok” becenevet ragasztották.

Aztán voltak még a „vamzerek”, akikről minden politikai fogoly tudta, hogy besúgók, a hatalom által beépített spiclik, és titokban közmegvetés tárgyai voltak.

A belügyminisztérium gondoskodott róla, hogy sürgősen kiépítse a besúgóhálózatát, amelybe természetesen a bérházak házmestereit is beszervezték.