Budapesten interjúzunk, ezek szerint nem vagytok ott az Arany Oroszlán-díj átadásán.
László: Hát… nem szóltak. Pedig szép lett volna díjat nyerni. A mostani moralizáló szemlélet, amit az internet csak felerősít, nem kedvezett nekünk. Nagyon megváltozott 2016 óta a világ. Gyanítom, ebben a harcos hangulatban a Saul fia sem nyert volna Oscart.

De ez nem jelenti azt, hogy a fesztiválon nem tetszett az embereknek a filmünk, kifejezetten jó hangulatú volt a premiervetítés, a nézők nagyon meghatódtak a történeten. Azt éreztem, közösség formálódott a teremben. Ez a film többeket megérint, mint a Saul fia, hiszen egy olyan pillanatban, 1957 tavaszán játszódik, amikor egy országban tudatosodik, hogy végleg elveszett a szabadság, és ebben a gyászban a világ is osztozott.

Ránk férne, ha végre egységesen tudnánk gondolkodni erről a történelmi traumáról idehaza, és ez a film hozzásegít ehhez. Megrendítő alkotás, gratulálok.
László: Köszönöm. Történészként és rendezőként is azt gondolom, amíg nem születik társadalmi konszenzus a 20. század történelmi traumáiról, addig a politika úgy manipulálja az embereket ebben az országban, ahogy akarja. De ehhez előbb társadalmi vitának kellene kialakulnia, fel kellene tárni a tényeket, és őszintén szembenézni a múltunkkal.

Ez mind a mai napig nem történt meg, és addig nincs megbékélés. Ezért nem tudunk kedvesek, elfogadók lenni egymással.

Elég csak kimenni az utcára, hogy megérezzük a gorombaságot. Kiábrándító, még akkor is, ha az emberek nem élnek túl jól. Márpedig ha egy közösséghez tartozunk, akár kedvesek is lehetnénk egymáshoz.

A velencei filmfesztiválon: Nemes Jeles László rendező, Waskovics Andrea, Barabás Bojtorján és Grégory Gadebois

Ennek ellenére te nemrég visszaköltöztél Londonból Budapestre. Miután elváltak a szüleid, tizenkét éves korodban kiköltöztetek Párizsba édesanyáddal, ott végeztél történelem és politológia szakon az egyetemen, majd éltél New Yorkban és később Londonban is. 
László: Mert Budapest mindig visszaránt. Szeretem ezt a várost. Egyrészt itt voltam kisgyerek, itt éltek a felme­nőim, másrészt olyan izgalmas, speciális atmoszférája van, mint egyetlen más városnak sem Európában.

Prága ma már múzeum, teljesen steril, Bécsben még érződik ugyan a Monarchia, de már csak nyomokban, és Párizs, bár imádom azt a várost, vagy London sem mesél már a múltról. Budapesten azonban a házak még lehelik a 20. század történelmét, és ez a különös atmoszféra elvarázsol. 

Az Árva 1957 tavaszán játszódik, a forradalom leverését­ követő néma, kétségbeesett időszakban. Miért pont ez a kor érdekelt?
László: Mert ez nagyon izgalmas korszak, az egész század megjelenik benne. Még ott a levegőben az első világháború traumája, és csak tizenkét év telt el a második világháború szörnyűségei óta. A háború után jött a kommunizmus, majd a vérbe fojtott 1956-os forradalom. A totalitárius rendszerek iszonyú befolyást gyakoroltak az emberek életére, helyrehozhatatlan torzulásokat okozva.

Ezt a nyolcvanas években gyerekként még én is láttam, sőt a bőrömön éreztem. Nyilván már nem volt olyan komor az ország, nekem mégis nyomasztó emlékeim vannak abból az időszakból. Rendezőként azt gondolom, kevés film foglalkozik a hatalom természetével, azzal, hogy az elnyomás hogyan jelenik meg az egyszerű emberek életében – ezt szerettem volna megmutatni a családom történetén keresztül. 

A történet főszereplője édesapád, Jeles András filmrendező, akinek a filmjeit faltuk a nyolcvanas években, de fogalmunk sem volt arról, milyen nehéz sorsot cipel. Mennyire ragaszkodtál a valósághoz? 
László: Teljesen. Nagyanyám árulta el hatéves korom körül, milyen szörnyű körülmények között fogant meg apám. Nagyanyámat a zsidóüldözések elől vidéken bújtatta pénzért egy hentes, aki rendszeresen megerőszakolta a fiatal nőt. Nem tudom, mennyit fogtam fel ebből gyerekként, de már akkor megérintett, és később apámmal is sokat beszélgettünk erről.

Eredetileg ő szerette volna elkészíteni a filmet, de sehogy sem tudta tető alá hozni, és felajánlottam, hogy akkor majd én megcsinálom. A Saul fia után módom nyílt rá, hogy nemzetközi koprodukcióban leforgassam. Az Árva többségében magyar, kisebb részben francia, német és angol finanszírozású film.

A pszichológusok szerint a családi traumákat hetedíziglen hordozzuk…
László: Ez így van. Egy ilyen súlyos trauma az utódokra is kihatással van. A feldolgozását már régen elkezdtem pszichológussal, de talán csak ezzel a filmmel tettem le a terhet. Biztatom apámat is, hogy írjon belőle regényt, mert ő nagyon jól ír, az Árva dialógusaiba is besegített. De azt gondolom,

ez a film nem csupán számomra terápia, az egész társadalomra nézve gyógyító hatású lehet, legalábbis én titokban ezt remélem.

Az eddigi vetítések hál’ istennek arról győztek meg, hogy katartikus hatással van a nézőkre.

A filmbeli Andor, Barabás Bojtorján és édesanyja, Waskovics Andrea

A legmegrendítőbb szál természetesen a személyes. A tizenkét éves fiú szemével látjuk a történetet, a gyermeki lélek mágiája mindvégig ott van a vásznon, nagyon vigyáztok rá, hogy ne lépjetek ki belőle. A főszereplőt megformáló Barabás Bojtorjánt tízezer jelentkezőből választottátok ki, ami önmagában hatalmas munka lehetett. Mit kerestetek?
László: Egyfajta energiát, erőt, ami hihetővé teszi a történetet. Kemény világ volt, kemény, elmélyülésre képes gyerekek kellettek a filmbe. Bojti ilyen. Láttuk már a videón is, amit beküldött, hogy ott nem akárki beszél, erős személyiség sugárzott át a szavain, aztán a próbafelvételek végképp meg­győztek az alkalmasságáról.

Bojti igazából profi, csak nem tud róla. Nem eljátszotta a szerepet, mint egy ifjúsági filmben, hanem teljes egészében azonosult a karakterrel. Meg­győződésem, hogy a színészi tehetség a civilek közül is sokakban megvan, hiszen ez a fajta jelenlét olyasmi, amire születni kell. Fontos volt az is, hogy a kiválasztott gyerek ne legyen se túl fiatal, se túl idős, mégis felnőttes legyen. Az csak hab a tortán, hogy Bojti pont úgy néz ki az aranyhajával, mint gyerekként az apám. Ez nem volt cél, véletlenül alakult így.  

Bojti – hívhatlak így? –, ki ajánlott be a stábnak, édesanyád? Úgy szokott lenni.
Bojtorján: Dehogy! Anyukám postás, apukám szociális munkás, távol áll tőlük az ilyesmi. Én magam jelentkeztem a szerepre, amikor a filmesek eljöttek a budapesti iskolánkba, hogy körülnézzenek. Nem csináltam még soha ilyet, de ahogy beszéltek a filmről, megtetszett. Gondoltam, nagy kaland lehet, és jelentkeztem. A szüleim örültek neki.

Szóval nem jártál korábban forgatáson.
Bojtorján: Nem, csak elképzeltem, de élőben nagyon más volt az egész. Meglepett a nyüzsgés, meg hogy folyton az arcomban van a kamera, bármit csinálok. Az elején még zavart, aztán megszoktam. Ahogy a ruhákat meg az ormótlan bakancsot is. Először nyomott, de később, amikor beleéltem magam a karakterembe, és tettem, amit kellett, már nem éreztem, el is felejtkeztem róla. 

Andor és Sári 1957 szomorú tavaszán

Az sem érdekelt, hogy hőség van, és az egész nyarad elmegy? Ötvenhárom napig forgattatok. 
Bojtorján: Az sem, bár egyszer kicsit rosszul lettem, mert negyven fok volt, majdnem elájultam, de amúgy élveztem. Hamar összebarátkoztunk Waskovics Andreával is, aki az anyámat alakítja. Miután kiválasztottak, elhívtak mindkettőnket egy próbára, ahol egy órán át beszélgettünk.

Én rögtön szimpatikusnak találtam, ő volt az első, akivel jóban lettem. Hamar összebarátkoztunk a másik gyerekszereplővel, Szabó Elizzel is, aki a filmben Sárit alakítja. Ő szegedi. Lehet, hogy még találkozunk az életben.

Főleg ha színész lesz belőletek. Nagyon is el tudom képzelni. Számomra tudod, mi volt a film legmegrendítőbb jelenete? Amikor egy vastartálynak öntötted ki a szíved az eltűnt apád helyett. Úgy szólítod: „Tisztelt uram, kedves apám.” Hogy tudtad ezt elképzelni?
Bojtorján: Úgy, hogy a forgatások előtt Lászlóval minden egyes részletet, a legapróbb motívumot is pontosan átbeszéltük. Ez segített, hogy jobban meg tudjam érteni, mit miért csinál a karakterem, és főleg mit érez. Így tudtam beleélni magam a helyzetébe.

Ez a fiú azt hiszi, hogy az édesapja eltűnt a háborúban, de mélyen hisz abban, hogy hazatér, és az édesanyja is ezt erősíti benne.

Ezért akkora trauma számára, amikor váratlanul betolakodik a lakásukba egy erőszakos, ellenszenves ember, egy vidéki hentes, aki azt állítja magáról, hogy ő az apja. Én a fiú helyében megvertem volna. (Dacosan leszegi a fejét.)

László, megkérdeztétek Bojtit is, mit tenne a karaktere helyében?
László: Persze. Nagyon érdekelt minket, mit gondolnak a szereplők, hiszen az ő energiájuk, gondolataik, vágyaik sokat hozzátesznek a filmhez, abszolút befolyásolt minket a véleményük. Végig azt erősítettem Bojtiban, hogy ő részese ennek a filmnek, teljes jogú alkotó, nem csak valaki, akinek én azt mondom, hogy innen oda menjen.

Természetesen a forgatáson mindig csak annyit tudtak a szereplők,