Mit jelent az, hogy pszichoszomatikus szemléletű gyerekorvos? Soha nem hallottam még.
Ma már nem praktizálok ugyan klasszikus gyerekorvosként, de eleinte kórházban dolgoztam, és kezdettől érdekelt a gyerekek betegségeinek lelki háttere. Az osztályunkon gyakran vizsgáltunk csecsemőket, akiknek szervi okkal nem feltétlenül magyarázható tüneteik voltak, például fájt a hasuk, rengeteget sírtak, vagy nem ettek.

Nyilvánvaló volt, hogy a probléma okát máshol kell keresni, állhatott például valamilyen szülő-baba kapcsolati nehézség a háttérben, vagy akár egy korai időszakban elszenvedett trauma is. Akkor indult el Magyarországon az integrált szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens képzés, és az elsők között elvégeztem. Az öt év alatti gyerekek pszichoszomatikus tüneteivel, azok terápiájával foglalkoztam, majd elvégeztem a családterapeuta-képzést is, így ma már bármilyen korú gyerekeket nevelő családnak tudok segíteni. 

Most épp autista-szaktanácsadói tanulmányokat folytat. Miért pont ez a terület érdekelte?
Részben személyes indítékok vezéreltek, hiszen neurodivergens családban élek, ami azt jelenti, hogy én és a gyerekeim közül is néhányan sajátos idegrendszeri működésűek. A neurodivergencia azt a szemléletet tükrözi, mely szerint az emberek idegrendszeri működése, gondolkodási stílusa sokféle lehet. Ez a sokféleség nem „hiba” vagy „betegség”, hanem a természetes fejlődés velejárója. Egy létezési mód, amely nem kinőhető és nem gyógyítható.

Ide sorolhatjuk például az autizmust, az ADHD-t vagy a diszes tanulási nehézségeket (pl. diszgráfia, diszlexia).

Fontosnak éreztem, hogy jól értsem ezeket az embereket, tudjam, hogyan lehet illeszkedni hozzájuk, mert másfajta bánásmódot és jelenlétet igényelhetnek, mint a tipikusan fejlődő társaik. Szülőként elengedhetetlen, hogy gyerekeink szakértői legyünk. Erre biztatom a hozzám forduló családokat is.

Azt látom, hogy sajnos a sajátos idegrendszeri működésről a köztudatban, de a gyerekekkel foglalkozó szakemberek között is kevés hiteles tudás van, noha erre egyre nagyobb igény lenne. Én a személyes és online terápiákon túl work­shopok formájában és a közösségi oldalam révén is igyekszem edukálni a hozzám fordulókat. 

Inkább maszkolnak a gyerekek, hogy ne lógjanak ki

Nem véletlen, hogy negyvenháromezer követője van! Frissen megjelent szakirodalmat, cikkeket szokott kitenni a témáról, és időnként megosztja személyes tapasztalatait is. A napokban például egy fotót, ahol egy lóval láthatók a lányai. Azt írta alá: „Állatasszisztált gyerekterápia vagy gyerekasszisztált állatterápia, esetleg mindkettő?”
A nagylányom jár lovagolni, de a kisebbre is jó hatással van az állatok közelsége. Kutyánk is van, aki bár nem terápiás kutya, de sok esetben segít a gyereknek (és olykor nekem is) az indulataink szabályozásában. Fontos, hogy a neurodivergens gyerekek önszabályozását, önismereti fejlődését támogassuk.

Ezekre a gyerekekre ugyanis jellemző az úgynevezett maszkolás, amikor színlelni kényszerülnek a külvilágban, hogy „ne lógjanak ki a sorból”. Ők maguk is észlelik másságukat, és megpróbálnak alkalmazkodni az elvárásokhoz, például autisták esetében gyakori, hogy megtanulják, hogyan vegyék fel a szemkontaktust. De iszonyúan elfáradnak ettől, és egy idő után túltelítődnek.

A következmény a kiborulás, hosszabb távon pedig a kiégés, a depresszió lehet. Fontos, hogy egy kicsi gyerek is egyre jobban értse magát, miért reagált és viselkedett úgy, ahogy, ez pedig a szülők segítsége nélkül nem megy. Majd eljön az a pont, amikor nevén nevezzük, és megmondjuk a gyereknek, hogy ő például autista. Ne legyen ez tabu a családban!

Mikor derülhet ki, ha egy gyermek autista?
Nemritkán már egészen korán, akár hét-tizenkét hónapos korban tapasztalják a szülők, hogy a babájuk sajátosan reagál bizonyos helyzetekre. Szerencsére egyre kifinomultabb diagnosztikai módszerek állnak rendelkezésre, így korán felismerhető az autizmus, ez a kulcsa annak, hogy a szülők értsék és támogatni tudják a gyerekük fejlődését.

A kép illusztráció (Fotó: Getty Images)

Ma még hivatalosan „autizmus-spektrumzavarról” beszélünk, ami eléggé leegyszerűsítő, egyik végén a kevés, másik végén a sok támogatást igénylő emberekkel. De már terjedőben van egy ennél korszerűbb és emberibb szemlélet, miszerint inkább ­„autizmuskonstellációról”, azaz bonyolult és egyéni mintázatokról beszélünk. Az úgynevezett neuroaffirmatív szemlélet elismeri, tiszteletben tartja és támogatja ezeknek az embereknek az idegrendszeri sajátosságait.­

Ma még sokaknak az Esőember című film jut eszébe az autistákról, miközben döntő többségük úgy él a társadalomban, hogy egyáltalán nem feltűnő a sajátos jelenlétük. Ettől azonban még bizonyos területeken támogatást igényelnek, még akkor is, ha más képességeik esetleg túlszárnyalják a többiekét. Ezek az emberek nem kevésbé értékesek, sőt, hozzájárulnak a világ sokszínűségéhez!

Pedagógusok nélkül nem lehet változás

Felteszem, az oktatásnak hatalmas szerepe lehet abban, hogy az új szemlélet elfogadottá váljon. De hogyan lehet egy harmincfős iskolai osztályban figyelni a másságra? 
Elsősorban szemléletformáló szándék és ráfordított erőforrás kellene. Ennek részeként pedig tudás a neurodiverzitásról, és infrastruktúra ezeknek a gyerekeknek a bevonásához. Ez egy olyan pedagógiai, társadalmi és szemléleti elv, amely szerint függetlenül attól, hogy milyen képességekkel rendelkezik egy ember, joga van teljes értékűen részt venni az oktatásban, a közösség és a tágabb társadalom életében.

Amíg ez a tudás nem része a pedagógusképzésnek, addig nagy változás aligha várható.

Pedig nem kell hatalmas eszköztárra gondolni! Például az, hogy egy mások előtt nehezen beszélő gyermek írásban felelhessen, vagy ha nem tud sokáig­ egy helyben ülni, felállhasson tanóra közben, nem igényel különösebb ráfordítást.

Ahogyan az sem, hogy a pedagógusok megtanulják, hogyan lehet egy viselkedés hátterét megérteni. Ma még jobbára arról szól az oktatás, hogy van egy skatulya, egyforma elvárásokkal és minősítésekkel, amibe minden gyereknek bele kellene férnie. Csakhogy a neurodivergens gyerekeket nem lehet ebbe a skatulyába belegyömöszölni. 

Igaz, hogy egyre gyakrabban fordul elő neurodiver­gencia? Vagy mindig is voltak ilyen emberek, csak nem diagnosztizálták őket?Biztos, hogy régen is előfordult, de tény, hogy a statisztikák szerint egyre nő a neurodivergens gyerekek száma. A felmérések eredményei megoszlanak, de az egyes országokban harminc-ötven emberből egy lehet autista, és tíz-húszból egy ADHD-s, amin a hiperaktivitással, az impulzivitással és a figyelmi nehézségek valamilyen kombinációjával élőt értjük.

Ezek az állapotok genetikailag erősen meghatározottak, illetve a korai fejlődés időszakában a gyereket ért környezeti hatások együttese lehet felelős a megjelenésükért. Számtalan erre irányuló kutatás zajlik. 

A diagnózis stigmát jelent

Ugyanakkor tudjuk, hogy nem minden szülő szeretné, ha a gyerekét diagnosztizálnák, arra hivatkozva, hogy ez stigmatizálja. És valljuk be, van is ebben valami. 
Én értem ezeket a szülőket, hiszen látva a társadalom hozzáállását, ­neurodivergens embernek lenni és így boldogulni ma nagyon nehéz. Mégis arra biztatom őket, hogy például autizmus gyanúja esetén járjanak ennek utána. Hiszen csak a biztos tudás birtokában fogják elég jól érteni és támogatni a gyereküket, elkezdeni kijárni neki azt az utat, amelyet felnőttként ő maga kell hogy folytasson majd.

Sajnos látjuk, hogy ezek a gyerekek „diagnózis” nélkül is stigmákat kapnak. Ők lesznek az osztály bohóca, a fura, a különc, a magának való, és itt most még szalonképes példákat hoztam. Az autizmusuk ismerete nélkül is megélik, hogy mások, mint a többiek, de nem értik magukat, és próbálnak beilleszkedni a nem rájuk szabott keretekbe. „Cserébe” kiégnek, szoronganak, a bántalmazás és traumatizáció széles skálájának lesznek kitéve. Még arra a gyerekre is igaz lehet ez, aki jól tanul. 

Éppen egy autistaworkshopra készül az SNI Suli keretei között. Tabudöntögetésre lehet számítani?