Maurice és Maralyn Bailey 1972 nyarán nem hirtelen felindulásból szálltak tengerre, hogy a világ másik felére, Új-Zélandra vitorlázzanak új életet kezdeni. Már tíz éve voltak házasok, és rendkívül unták az angliai kisvárosi életet, amit Derby kínálni tudott nekik. Az előző hat év során alaposan kitanulták a hajóépítés minden csínját-bínját, tanulmányozták az óceánok időjárását, osztottak-szoroztak.
Amikor pedig elérkezettnek látták az időt, pénzzé tették minden ingó és ingatlan vagyonukat, kiléptek a munkahelyükről, és tengerre szálltak az addigra elkészült Auralynon, amely a terveik alapján épült meg, és amely kettejük keresztnevének összekombinálásából kapta a nevét. Addigra már mindketten gyakorlott tengerjárók voltak, pontosan tudták, mire van szükségük. Rádió adó-vevőt például nem vittek, mert Maurice, aki eléggé mogorva és magának való ember volt, meg akarta őrizni a függetlenségüket „minden külső behatástól”. Maralyn pedig elfogadta ezt.
118 nap sodródás az óceánon
Már kilenc hónapja voltak úton, amikor a Panama-csatornát elhagyva, körülbelül négyszáz kilométerre északra Ecuador partjaitól, egy sebesült óriás ámbráscet nekirontott a hajójuknak, amelyen egy aktatáska nagyságú léket ejtett – a víz szintje alatt.
Hiába próbálták meg betömni a lyukat és kipumpálni a vizet, az – Auralyn rohamosan süllyedt.
Felismerve, mit kell tenniük, tíz szótlan percet töltöttek azzal, hogy összeszedjék a legszükségesebb holmijukat, majd bemásztak egy apró, motor nélküli mentőcsónakba, amelyhez egy felfújható gumitutaj volt kötve, és nézték, ahogy szeretett vitorlásuk lesüllyed az óceán feneketlen mélységébe. Néhány palack vízen, harminchárom konzerven, egy zsebkésen, pár ruhaneműn és biztosítótűn, egy iránytűn, Maralyn fényképezőgépén, egy vészvillogón és egy doboz instant kávéporon kívül nem sok mindenük maradt.
A gumicsónakban egy felnőtt ember is alig fért el
Megszokott és unalmas életüknek, amelyben rutinfeladatok követték egymást nap nap után, most egy csapásra vége szakadt. De sebaj, gondolták, nemsokára úgyis megmentik őket. Nem számítottak rá, hogy száztizennyolc napon keresztül fognak tehetetlenül hánykódni a tengeren.
Kapcsolódó: Földrajz kvíz – Mennyire ismered a tengereket és óceánokat?
Eleinte felváltva őrködtek éjszaka, nehogy elmulasszák, ha egy hajó feltűnik a láthatáron. A négy hónap alatt, amit a tengeren töltöttek, összesen hét hajót láttak, abból hat nem vette észre őket. Elsőnek a vizük fogyott el. Sodródásuk során gumitutajukat, nem tudni, miért, folyamatosan kis tengeri teknősök vették körül. És noha eleinte irtóztak tőle, végül mégiscsak rákényszerültek, hogy ezeknek a kis állatoknak a vérét igyák meg a kiszáradás ellen. Időnként tengeri madarak is letelepedtek a tutajukra, az egyik egyenesen Maurice fejére, azok is a teknősök sorsára jutottak.
Egy vihar az óceánon félelmetes dolog, a Bailey házaspár mégis örült neki, mert rögtönzött tölcséreikkel esővizet tudtak gyűjteni. Amikor pedig az élelmük fogyott el, Maurice, aki gyakorlatias, műszaki ember volt, biztosítótűből horgot csinált, és azzal fogott halat, amit nyersen voltak kénytelenek megenni. (Pat Brewin, Maralyn nővére később a BBC-nek a következőket mondta: „Maralyn minden kifogott hal szemét kivájta és félretette, Smarties-nak nevezte őket, mint a csokisdrazsét, és így esténként Smartiest eszegettek.”)
A sós víz kimarta, a nap hólyagosra égette a bőrüket. Ahogy teltek a hetek, az alultápláltság jelei egyre jobban mutatkozni kezdtek. A szervezetük elkezdte felemészteni az izmaikat, bármilyen cselekvés vagy mozdulat egyre nagyobb erőfeszítést igényelt.
Már vészesen legyengültek, amikor egyszer egy hatalmas lökés majdnem felborította a gumicsónakot, – Maurice az utolsó pillanatban kapta el Maralyn kezét, aki – bár fél életét a tengeren töltötte – sosem tanult meg úszni.
Kiderült, hogy egy cápa úszott neki alulról a tutajnak azzal a szándékkal, hogy felfordítsa.
Majd újra támadt, és akkor már bele is harapott a gumiba. A levegő visítva szökött ki a tutajból, Maurice-nak minden erejére és ügyességére szükség volt, hogy ne süllyedjenek el. Egy másik alkalommal meg egy óriás ámbráscet dugta ki közvetlenül mellettük a fejét, olyan, amelyik az Auralynt a tenger fenekére küldte. Fél méterről nézte őket, és ott maradt mellettük hosszú perceken keresztül, majd egy rendkívül finom mozdulattal, úgy, hogy a víz még csak nem is fodrozódott, eltűnt a mélyben.
