Kedves Dorka, nincs gyerekem, fordulhatok-e mégis önhöz? Testvérem gyerekei négy- és ötévesek, egy nagy családi házban lakunk, így közelről látok kicsi gyerekeket és szüleiket. Szerintem ezért, és mert sok gyermekkort elemző könyvet is olvastam már, annyira erős bennem az érzés, hogy mennyi sérülést tudunk nekik okozni, és hogy továbbadom a transzgenerációs mintákat, hogy a korábbi vágyamat, miszerint szeretnék gyerekeket, már kiirtotta belőlem. Ön, aki tapasztalt édesanya és pszichológus, mit gondol erről, és mit lát a már felnőtt gyerekein? 

Nagyon megörültem ennek a kérdésnek, mert egyre többet találkozom az önismeret ártalmas mellékhatásával: a szülői bűntudattal, vagy akár a levélben vázolt félelemmel. Rengeteg előnye van annak, hogy manapság könnyen hozzáférhetünk pszichológiai témájú információkhoz. Viszont még rám, szakemberre is igaz, hogy a tengernyi tartalomból nehezen szűrhető ki az, ami valóban hasznos és építő. Mi számít ennek? Ami, ha nem is föltétlenül azonnal, de valahogy mégis segít közelebb kerülni lelki egyensúlyunkhoz.

Mi nem hasznos? Amikor csak a szorongásunk, a bűntudatunk nő, mert azt látjuk meg, mit csinálunk rosszul, és egyre magasabb elvárásokat támasztunk magunkkal szemben. Nem hasznos, ami nem „nyom el” minket a jobbító szándékú cselekedetek irányába, hanem akkora bűntudatot, félelmet generál, amely cselekvőképtelenné tesz.

A túlságosan leegyszerűsített, felszínes, konyhapszichológiai tartalom különösen divatos azon a téren, hogy felmenőink milyen „bűnöket” követtek el ellenünk, hogyan roncsoltak minket lelkileg. Néha már szinte úgy gondolunk szüleink nevelésére, mint bűncselekmények sorozatára, magunkra pedig mint ezek áldozatára – és ebből adódóan rettegünk, nehogy valamit ismételve ártsunk gyermekeinknek. 

Kapcsolódó: Ezt az 5 fontos tulajdonságot édesanyánktól örököljük

Amikor egy olyan klienssel találkozom,