Az egyik hétvégén az autópályán megelőztem egy másik kocsit. Lassan, hogy jól meg tudjam nézni, miközben elhaladok mellette. Azt is láttam, hogy több autós is éppen így tesz: kis tempóban „autózzák körbe”, hogy megcsodálhassák. Nem egy szupersportkocsiról beszélünk, hanem egy Wartburg 353-asról. A kékes füstöt okádó gépsárkány szépen ki volt glancolva: vadonatúj alumínium­kerekei sportosan, kicsit kifelé álltak, a lakkozása csillogott a napfényben. Látszott, hogy aki ezt birtokolja, bizony nagy becsben tartja az NDK-oldtimert.

Bő harminc éve azonban oda soroltuk a Wartburgot, ahová a Trabantot is. Utóbbira „Honecker bosszújaként” hivatkoztak sokan. (Erich Honecker volt a Német Demokratikus Köztársaság leghosszabb ideig­ regnáló pártfőtitkára, a nevezetes rendszerváltásközeli plakátokon őt láthattuk meghitt csókot váltani Leonyid Brezsnyevvel.) Tulajdonképpen majdnem az összes szocialista gyártmányú autó elmaradott technikával, avítt formatervvel és megbízhatatlan működéssel kényeztetett bennünket.

Cserébe jó sokáig kellett várni rájuk, mire átvehettük a Merkur autóforgalmazó vállalat telephelyein. Érdemes felidézni a KFT zenekar Volvo című számát (amit a rádió és a tévé nem játszhatott annak idején): „Hé, ki ájul el, / ha meglát egy Volgát? / Hé, ki látta már / a Zaporozsec szobrát? / Ki az az őrült, ki Trabantra vágyik, / talán csak egy múzeum. / Kerüljön inkább valamivel többe, / manapság ez a minimum!”

Ugyanakkor gyakran felidézem magamban régebbi főszerkesztőnk, Zétényi Lili szavait, aki, amikor gépkocsivásárláson törtem a fejem, azt mondta: „Sokkal kevesebb választja el a Trabantot a Rolls-Royce-tól, mint a Trabantot a tömegközlekedéstől.” Ezzel pedig arra utalt: ha van egy autónk, tulajdonképpen szabadok vagyunk, mint a madár. Ezen a szemüvegen át nézve megértőbbnek kell lennünk a keleti blokk négykerekűivel: a helyváltoztatás szabadságát hozták el a hétköznapokba. 

Szuper találmány a négyzeten

„A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson” – ezzel a Trabant használati utasításában található mondattal kezdődik Esterházy Péter egyik legfontosabb munkája, a Kis Magyar Por­nográfia című könyv. Minden benne van ebben a két mondatban, amely leírja a létező szocializmus bornírtságát. Mert ugyan ki az, aki egy Trabant volánja mögött bármilyen könnyelműségre képes lett volna? 

A Trabant története az ötvenes évekig nyúlik vissza, amikor is az NDK pártvezetése kitalálta, hogy olcsó és egyszerű tömegautót „ajándékoz” a keletnémet népnek. Az első Trabantok 1957-ben gördültek le a zwickaui gyártósorról, a legismertebb, Magyarországot is elárasztó Trabi, a 601-es típusjelű viszont 1964-ben mutatkozott be. Jellemző, hogy 1990-ig szinte változatlanul gyártották. A Trabant kétütemű motorja köhécselve öntött el mindent szürkéskék, rettenetesen büdös kipufogógázzal.

A motorja nagyon gyenge volt: 600 köbcentijéből 26 lóerőt varázsolt elő. Hogy mégis jól gyorsult, azt csekély súlyának köszönhette.

A Trabit sokan „papír­jaguár­ként” emlegették, de a karosszériája nem papírból volt, hanem a duroplast nevű anyagból: pamut és fenolgyanta keverékének impregnált lapjaiból. (Legalább nem rozsdásodott.) A Trabantra a keletnémeteknek néha tizenöt évet is kellett várni, így, amikor egy családban gyermek született, meg is igényelték a gépkocsit, hogy mire felnő, legyen autója.

Már-már autó formájú Wartburgok

A Trabant egyszerűsége okán könnyen szerelhető volt. Kis túlzással, egy villáskulccsal és egy csavarhúzóval, az árok fölé állva felújítható volt a motorja: egész generációk vasárnap délutáni elfoglaltsága volt a szoci ­autók házi berhelése. 

Kapcsolódó: Kvíz – Felismered még a szocialista autókat?

Az autó aztán a nevetség tárgyából később a berlini fal leomlásának egyfajta szimbóluma lett: hatalmas Trabant-karavánok indultak meg a város nyugati szektorának irányába. Film is készült Go, Trabi, go! címmel: egy frissen felszabadult keletnémet család Dél-Olaszországba indul vele a rendszerváltás után. Az Exotic együttes pedig szelíden megsimizte az autó buksiját: „Trabanton szállni élvezet / Gyorsabban száll, mint a képzelet…” Az autóból több mint hárommillió darabot gyártottak, és a nosztalgia a megkímélt, karbantartott darabokat ugyanennyi forintra is képes beárazni!

1956-ban kezdődött egy másik keletnémet márka tündöklése: Eisenachban ekkor készült el a helyi várról elnevezett Wartburg. Az első modellt akár még szépnek is gondolhatjuk – még kabrió is készült belőle. Magyarországon ilyennel furikázott a hatvanas években például az Egri csillagok Jumurdzsákja, Bárdy György is.

Az általunk is ismert 353-as­ modell tágas és egészen autó formájú volt, de kétütemű motorjából ennek is rettentő, kénköves füst áramlott ki. Kétszer erősebb volt, mint a Trabi, és képes volt kis erőlködéssel átlépni a 100 kilométer/órás álomsebességet. Ezt a modellt a nyugati országokban is árulták. Nem azért, mert jó volt, hanem sokkal inkább azért, mert olcsó. A rendszerváltás aztán ennek a márkának is megpecsételte a sorsát. 

Tank helyett Zaporozsec

A Zsiguli (Lada) családi autó volt, és önmagában státuszszimbólum is. A keleti blokk gépsárkányai közt nagynak és tágasnak számított. De ha ma beleülünk, rá fogunk döbbenni, hogy az emlékek megszépítik a tágasságát: ma már egy kisautó akkora, mint a jó öreg ezerkettes Zsiga. Ezt egyébként 1970-től kezdték gyártani a Szovjetunióban, a Volga-parti Togliattiban, melyet egy olasz kommunista vezetőről neveztek el. Hogyhogy olasz? – kérdezhetnénk.

Karos emelő helyett bármi más is megfelelt a javításhoz

Hát úgy, hogy az 1200 köbcentis motorú Zsiguli eredetileg nem szovjet autó volt, hanem az olasz Fiat 124 – ami annak idején elnyerte az év autója címet is. A szovjetek viszont megállapodtak az olaszokkal, hogy ők is gyártani kezdik. Megerősítették a futóművet, hogy a tajgán is el lehessen szaladgálni vele, és egyszerűsítették. 1970-től aztán megvásárolhattuk – már ha ki tudtuk bekkelni az évekig tartó várólistát.

Két év múlva bemutatták az „Ezeröcsit”, az 1500 köbcentis, mágikus 75 lóerős verziót. Ennek már 150 kilométer/óra volt a végsebessége, krómtól csillogott a hűtőrácsa, dupla fényszórója pedig a presztízs szőnyegét vetítette maga elé az aszfaltra. Kelet-Európa Mercedesének is titulálták – ilyenbe ült, aki sikeresnek gondolta magát. Ez is hátsókerék-meghajtású volt, így havas-jeges utakon előszeretettel megcsúszott. E sorok szerzője is végezte árokban egy téli riportút alkalmával. Szerencsére lassan mentünk, így sem mi, sem az autó nem horpadt be nagyon. 

Kapcsolódó: Kvíz – Emlékszel még a szocializmus retró kifejezéseire?

A szovjetek nem csak majdnem-autót tudtak csinálni, de ott volt például a népautónak szánt Zaporozsec. Ezt a mostanra elhíresült, az oroszok által folyamatosan támadott ukrán Zaporizsjában gyártották. Kicsi volt, csúnyácska, és a közhiedelem szerint a T34-es második világháborús tank indítómotorját szerelték bele. Ez persze nem volt igaz, az viszont igen, hogy volt benne egy kis olajkályha, hogy ne hűljön ki az autó utastere. A Zaporozsec lassú, hangos és megbízhatatlan volt, de legalább olcsó.

Ma is menők

„Amikor egy ajtó bezárul, ott egy másik kinyílik!” – tartja a népi megfigyelés.