A szegedi vasútállomáson egyből kiszúrom széles mosolyát. Legkisebb lánya kezét fogja, miközben elsétálunk az otthonukba. Fény-árnyék pöttyözte utcákon haladunk, és arra gondolok, Niki a napfény lánya, de jól ismeri a legsötétebb árnyakat is. 

Azt érzem náluk: jó itt lenni. Nagy-nagy rend van, megnyugtató. Nem tudom, négy gyerek mellett hogyan csinálja, de azt mondja, rendetlenségben nem tud létezni, így látta az édesanyjától is. 

– A mentoráltjaimnak is mindig azt mondom, ha nem tartasz rendet magad körül, akkor hogyan akarod uralni a gondolataidat, az életedet, a jövődet?

Ennek most vége van

Mindig azt mondja, nem ő a fontos, hanem az ügy, amit képvisel, de azért megkérem, meséljen az életéről.

– Bár nem számítottunk gazdagnak, boldog gyerekkorom volt – kezdi. – Kivéve, hogy apám ivott, és olyankor nagyon fájt látni, mennyire csúnyán bánt az édesanyámmal. De apám józan időszakai alatt gyönyörű életünk volt, és ez majd fontos lesz a saját későbbi bántalmazástörténetemben is. Akkor kaptunk egy-egy csodálatos fél évet-évet egy olyan apával, akit békésen, derűsen teregetni, kertészkedni láttam, aki étellel várt haza az iskolából, vagy elvitt palacsintázni. 

Telt házas előadásain mesél, felráz, információt nyújt

Édesapja Niki tizennégy éves korában meghalt. Édesanyja életébe hamarosan beköszöntött egy nagy szerelem, és „Tati” szerencsére Nikinek is nagyszerű pótapukája lett, a mai napig a család életének része, pedig az édesanyja sem él már. Onnantól jómódban éltek, a lány a legmenőbb pesti butikokból öltözködhetett.

– Ezzel együtt nem lazultak fel otthon a korlátok, anyám, ha csak feltartotta egy ujját, vagy úgy nézett rám, nekem csend volt – nevet Niki, aki hasonló elvek szerint neveli a gyerekeit: óriási szeretetben, de úgy, hogy mindenki tudja, hol a helye. Most éppen a konyhában. A két kisebb ott sertepertél körülöttünk, a nagylány és a nagyfiú pedig dél felé kászálódik le az emeletről, előző nap fesztiváloztak. Nagyon helyes ­fiatalok, ki már ebédelne, ki még reggelizni ül le, miközben Niki megosztja velem első szerelme történetét.

Suhai Niki

– Tizennyolc-húsz éves lehettem, amikor megismerkedtünk. A tenyerén hordott. Képzeld el a mesebeli jelenetet, amikor hajnalban értem jött, én meg mit sem sejtve, pizsamában beszálltam az autóba, ahol ott várt kiterítve egy gyönyörű ruha. Különleges eseményre vitt, és megadta a módját. Nagyon szerelmesek voltunk. Aztán az egyik szülinapi bulim után autóbalesetet szenvedtünk. Ő meghalt. Én életben maradtam.

Niki hetekig feküdt az ágyában, és bámult maga elé. Máig vissza­ tudja idézni édesanyja hangját, amely végül kirángatta őt ebből a kómaszerű állapotból: – Ennek most vége van. Fel kell kelni, dolgozni, tanulni kell, kezdődik a főiskola.

Öt év visszaszámlálás

Niki Kecskeméten tanult óvodapedagógiát, közben pedig egy halászcsárdában dolgozott felszolgálóként. Azt mondja, részben annak a családias közösségnek köszönheti az újjászületését. Három év után az a pillanat is eljött, amikor úgy érezte, nyitott egy új kapcsolatra. Az viszont maga lett a pokol, amibe gyors egymásutánban három gyerek is érkezett.

– Én egészen addig nem tapasztaltam olyat, hogy valaki szándékosan bántson. Nem hittem el, hogy ez velem történik, nem gondoltam, hogy direkt csinálja, és hogy nem fogja abbahagyni.

És amikor számonkérik a bántalmazott nőkön, hogy miért maradnak benne a bántalmazó kapcsolatban, vagy miért mennek vissza, tudom a választ: mert a bántalmazó nem a hét minden napján, nem a nap huszonnégy órájában bántalmazó, és közben olyan édes is tud lenni, hogy újból beleszeretsz. Olyan gyorsan temetett maga alá ez az egész, hogy el sem mertem mondani a szüleimnek, hol tartok, mivé lettem. 

Hogyan tudott kilépni ebből a kapcsolatból? Öt évig készült rá.

Először is mindennap elment futni, és három év alatt kigyúrta magát. Hogy erős és mozgékony legyen. Megtapasztalta: a fizikai edzettség lelki tartást is ad.

Másodszor, képezte magát, és rengeteg önismereti könyvet olvasott. Szembesült a hi­báival, de az erősségeivel is. Rájött, ő nem mindig a „cuki Nikica”, és nem is kell mindig annak lennie. Rádöbbent, ha eljön az a bizonyos pont, visszafordulás nélkül tud dönteni. Harmadszor, az egyik barátnője, azon kevesek egyike, aki tudta, mi zajlik, kérlelte, hogy jöjjön el, és azt is felajánlotta, majd ő eltartja. 

– Még ha nem is akartam igénybe venni a segítségét, a könnyekig meghatott az ajánlata. Hogy engem valaki ennyire szeret. És azt hiszem, ha nincs meg az a három pillér, akkor szinte lehetetlen eljönni vagy nem visszamenni. Nálam még egy negyedik tényező is közrejátszott.

Egy ismerősöm elcipelt egy motivációs előadásra, amelyen a tréner engem szúrt ki a közönségből, és rákérdezett a problémámra. „Engem bántanak otthon” – feleltem elfúló hangon, mire ő keményen rám szólt: „És te ezt meddig tűröd? Mikor fogsz végre kiállni magadért?” Megsemmisültem, zokogtam, de ott valami átszakadt bennem.

Egy reggel azt mondtam a volt férjemnek: „Ennyi volt, menj el.” Megtehettem, mert enyém volt a lakás. Ki akart ugyan forgatni belőle, de végül nem sikerült neki. Tudom, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, hogy legyen egy lakása. Ezért is szeretnék létrehozni egy anyaotthont Szegeden, ez még nagy álmom.

FullAnyuuuu: a kezdetek

Kiss Balázzsal, a mostani férjével – régi nagy szerelme legjobb barátjával – valamivel később a Pestre tartó vonaton futott össze, amikor vizsgázni ment. Végigbeszélgették az utat, este visszafelé is együtt utaztak, és ott el is dőlt a sorsuk, pedig egy évig még egy csók sem csattant el közöttük.

Önkéntesei segítségével mindenhová elér a keze

A bántalmazott nők nehezen nyitnak újra… Balázs nemcsak Nikinek lett méltó párja, hanem apjuk helyett apja lett a három gyereknek is (a mai napig ő megy mindannyiuk szülői értekezletére), majd hét éve szerelmük közös gyümölcse is megszületett. Az élet napfényes lett megint, és talán igaza van a középső lányának, aki azt szokta mondani: „Anya, ha van Istennek kedvenc gyereke, az te vagy. Mindig rád mosolyog.”

Itt le is kerekíthetnénk Niki történetét egy happy enddel, de tulajdonképpen ekkor kezdődött egy másik történet, FullAnyuuuué, és még azt is el kell mesélnünk. 

– Öt éve indítottam az oldalamat, de álmomban sem gondoltam volna, hogy országos mozgalom lesz belőle. Szerettem volna jelezni, hogy a nők elleni bántalmazás ügyében történik valami, szerettem volna motiválni az érintett nőket, erőt adni nekik, kiutat mutatni. Pillanatok alatt több ezer követőm lett, rengeteg nő írt és hívott, én pedig a tagok segítségével igyekeztem nekik menedéket, munkát, pénzt, új esélyt szerezni. Ahogyan ma is ezt teszem, nap mint nap.

Hogy szakszerűen támogathassa az érintetteket, Niki azóta a mentálhigiénés segítői és a coachképzést is elvégezte. De ez még nem minden, FullAnyuuuu másik fő tevékenysége ugyanis az adománygyűjtés, ami szintén kicsiben indult.

– Összegyűlt nálunk jó néhány kinőtt, megunt, de jó minőségű gyerekruha és játék, és szerettem volna felajánlani őket azoknak, akiknél a legjobb helyen lesznek – meséli. – Feltettem egy oldalra a hirdetést, amelyre huszonöt család jelentkezett. Én pedig, a maximalista, mindegyikőjükhöz elmentem, mert szerettem volna kiválasztani azokat, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá, vagy akikről úgy érzem, a legjobban megérdemlik.

Suhai Niki országos mozgalma

Megható volt, ahogyan megnyíltak előttem, és elmesélték a történetüket, amiket feljegyeztem a füzetembe. Az adományunkat végül Balázs vitte be a kiválasztott család házába, mi a kocsiban vártunk, ő pedig könnyezve tért vissza. Amikor elmesélte, mit tapasztalt, mi is sírtunk Kübekházától Szegedig, Balázs pedig azt mondta: „Szívem, mi lenne, ha te is szólnál egy-két barátnődnek, meg én is egypár barátomnak, és összeállítanánk néhány új csomagot? Még öt családnak tudnánk ­segíteni.”

Szegeden már öt éve gyűjtik az adományokat

Az ötből tíz lett, a tízből húsz, a húszból több ezer, FullAnyuuuu­ból pedig országos mozgalom. A beszélgetésünk alatt például a szomszédos település házasságkötő termében éppen hatalmas adományosztás zajlik. Niki pedig nem áll meg, egyetemre jár, telefonál, pakol, szervez, előadást tart, egyszer talán még könyvet is ír. Addig is, ha felkeresi egy nő, akit bántanak, ő megfogja a kezét, mint neki annak idején a barátnője, a szemébe néz, és azt mondja: „Itt az idő.”  

Fotó: Szofianna, családi archívum