A rendelőmbe érkező párok, illetve családok tagjai eltérő lelkesedéssel viseltetnek a kapcsolati terápia gondolata iránt – és ez teljesen természetes. Hasonlóan működik, mint bármilyen családi program: apa nagyon szeretne elmenni túrázni, anya kicsit fáradt, de beadja a derekát, a gyerekek húzzák a szájukat. Kapcsolati terápiára jellemzően az hozza el a többieket, akin a legnagyobb a szenvedésnyomás, mert ő a legmotiváltabb a megoldáskeresés, illetve a változtatás iránt. A párjának vagy az egyéb családtagoknak viszont sokszor kell még egy kis lökés, hogy valóban közreműködőek legyenek a terápiás folyamatban.

„A férjem nem akar jönni terápiára”

Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus

Egy negyvenes évei végén járó hölgy azzal hívott fel, hogy a férjével párterápiára van szükségük. A gyerekeik már nagykamaszok, velük minden rendben, viszont azt érzi, hogy a férjével eltávolodtak egymástól, leginkább csak bosszantják a másikat, és bármi szóba kerül közöttük, abból mindig feszültség keletkezik. Amikor megjelentek a rendelőmben, már a testbeszédükből nyilvánvaló volt, mennyire eltérően viszonyulnak a terápiához. A feleség felém forduló testtartással, széles gesztusokkal és bőbeszédűen vágott bele közös életük ismertetésébe, míg a férj hátrahúzódva, keresztbe font karral és egykedvű arckifejezéssel követte az eseményeket. Ilyen helyzetben feladatom arra biztatni a hallgatag felet, hogy ő is megnyilvánuljon. Némi unszolásra a férfi kibökte, hogy a felesége szerint muszáj volt eljönniük, és itt majd – általam mint terapeuta által is megerősítve – ki fog derülni, hogy a férfi hibája a kapcsolatuk megromlása.

A férj tehát ezért ódzkodott a párterápiától, és minden idegszála tiltakozott ellene, hogy itt is rábizonyítsák: ő a hunyó. 

Ezen a ponton fontos volt megnyugtatnom a férfit, hogy szó nincs bűnbakkeresésről vagy ítélkezésről, a terápiának ugyanis nem ez a célja és feladata. Nem akarunk senkit meggyőzni arról, hogy egyedül rajta múlik a változás.

A pár közös életének jobbá tételén tudunk együtt dolgozni, amely mindkettejükön múlik. Amint ezt rögzítettük, a férj feloldódott, és egy klasszikus párterápiát folytattunk le, amelynek eredményeképpen enyhült a felek közötti feszültség, és kölcsönösen lépéseket tettek a harmonikusabb hétköznapok megvalósítása érdekében. 

Bár ez a férj eljött, egyáltalán nem volt ideális, ahogyan a feleség a párterápia szükségességét indokolta. Ennél sokkal célravezetőbb lehet, ha azt hangsúlyozzuk, hogy a másik véleménye is nagyon fontos, szükség van rá is. Ugyanez igaz akkor is, ha nem pár-, hanem családterápiáról van szó, ahol még több felet kell meg­győzni arról, hogy érdemben részt vegyen a folyamatban.

A kétkedőkhöz közelebb lehet vinni ezt a témát egy plasztikus hasonlattal: amikor szervizbe visszük az autón­kat, akkor sem hagyjuk otthon az első tengelyt arra hivatkozva, hogy szerintünk azzal minden rendben van. A szerelő csak a teljes autót látva tud megalapozott döntést hozni a rendbehozatal szükségessége, illetve mikéntje tekintetében.

A gép – a párkapcsolat, a család – teljes működéséhez minden egyes rész nélkülözhetetlen, és mindenki hozzájárulása lényeges.

A vonakodó felet érdemes biztosítani arról, hogy a kapcsolati terápiában nem azt keressük, hogy kivel mi a baj, hanem azt, hogyan lehetne javítani a kapcsolaton, mi az, ami működik, és mi az, ami jobbá tehető.

A család fekete báránya

Egy másik esetben családterápiára érkezett hozzám egy házaspár és a három gyerekük. Mindenki feszengett egy picit, de a középső gyerek – egy kamasz fiú – látványosan kiült a sarokba, és sötét arccal bámult maga elé. Amikor megkérdeztem, miért jött el, azt válaszolta, hogy azért, mert „mondták”.