Nyúlik már a napfény a fák között: elfekszik a földeken, átvilágít a levelek vékony erezetén. Enyhült a tikkasztó hőség, a természet még utoljára kibontja színeit, mielőtt lassan megfakulna. A fáskamra hamarosan megtelik szalmával és aprított tüzelővel. A konyhát belengi a birsalma, az első sült tök, a ropogós kenyér illata. Gondolatban elengedjük a nyarat. Zsömi ádáz csatáit a vízsugárral, az erdőben visszhangzó traktorzörgést, a gyümölcsfák alá rekedt párás illatokat.
Ahogy a természet visszahúzódik, mi is számvetést végzünk. Valójában azonban sosem érünk a teendők végére. Egy olyan világban, ahol a felmutatott eredmény számít, nehéz újra és újra szembesülni a befejezetlenség érzésével. A tanya azonban más léptékben működik, nap mint nap körülvesz végtelen tennivalóval.
Folyamatos mozgásban tart, és rákényszerít bennünket arra, hogy megértsük, a boldogság nem egyenlő a tökéletességgel.
Hiszen bármerre nézünk, minden a két kezünkre vár. A fémháló még tekercsekben pihen a kacsák fészeréhez, tavasz óta kövenként épül a veranda, és ideje volna, hogy végre fólia kerüljön a veteményre.
Ha csupán a befejezetlen dolgokat látnánk, minden nap a csalódottságról szólna. Ehelyett igyekszünk a hálába kapaszkodni, a már megtett apró célokba, és hinni, hogy a megelégedést nem az adja, ha mindent véghez vittünk. Azt nekünk kell megteremtenünk – függetlenül attól, milyenek épp a körülményeink. Ez persze nem mindig egyszerű. Könnyen magával ragad az elégedetlenség, de a lassuló őszi évszak hozzásegít a megnyugváshoz. Megengedőbbé tesz, és arra sarkall, hogy a mozgalmas hónapokra visszatekintve az elvégzett munkát, a beteljesült vágyakat vigyük tovább magunkkal.
Talán semmi sem tölt el nagyobb megelégedéssel, mint az, ha amennyit csak lehet, megőrizhetünk a természet ajándékaiból. Idén szeptemberben a fűszeres paradicsomszósz, a padlizsánkrém és az almazselé mellé diós szőlődzsem is került a befőttes polcra. Amit a gyümölcsfáktól elvett a májusi fagy, azt a roskadozó szőlőtőkék most visszaadták. Az érett, dús fürtöket látva a kapirgáló tyúkok is szívesen tartottak egy-egy rögtönzött szüretet – én sem állhattam meg, míg teli nem lett a kosaram.
A dzsemhez nagyjából másfél kilogrammnyi vörös vagy fehér szőlőt megmosunk, leszemezünk, majd kevés víz alatt lassan főzni kezdjük, amíg a szemek felrepednek. A gőzzel felszálló édes szőlőillat belengi az egész konyhát. Ezután szűrőn áttörjük a gyümölcsöt, megőrizve az értékes főzőlevet, majd hozzáadunk egy teáskanál citromsavat, 200 gramm durvára tört diót és az előírt mennyiségű befőzőcukrot.
Folyamatos kevergetés mellett sűrűre főzzük. Amikor már nem folyik, forrón tisztára mosott, fertőtlenített üvegekbe töltjük, gondosan lezárjuk, és szárazdunsztban hagyjuk kihűlni. A diós dzsem ízében ott rejlik a napfénytől meleg gyümölcs zamata, és a pillanat, amikor a levelek árnyéka alá bújva csipegettük a szőlőszemeket.
Az ősz már a kertet is meglátogatta, hátrahagyta nyomát a zöldeken. Az ágyásokban karalábé, káposztafélék, saláta és hónapos retek váltja a nyári zöldségeket. Ideális időszak ez
