A reggeli rádióműsorod igazi sikertörténet, működik a formátum, jó a csapat, szeretik a hallgatók. ­Ennyi év rutin után vágysz valami­féle szakmai megújulásra?
Nincsenek világmegváltó céljaim. Meg lehetne újulni, de ahhoz az internetre kéne menni, és az már egy másfajta rádióműsort jelentene. Mi jól érezzük magunkat ebben, egy hullámon szörfözünk, aztán tart, ameddig tart.

Ha elfáradunk, abbahagyjuk, nincs bennünk görcs, hogy hú, mindenképpen találjunk ki valami új dolgot. A reggeli rádió­zás azért kötött műfaj, ezen belül garázdálkodunk. Tizenöt éve nyomjuk, hozzánőttünk az emberekhez. Felkelnek, isznak egy kávét, bekapcsolnak minket, és nevetnek egy jót, vagy elmennek sportolni, és ott vagyunk a fülükben. Ez egy nagyon személyes kapcsolat a hallgatókkal.

Ebből a műfajból szerinted ki lehet öregedni? Szoktál rajta gondolkodni, vajon meddig fog jól állni az a karakter, akivel jellemzően azonosítanak? A röhögős, szókimondó, kicsit beszólogatós srác.
Érzem, hogy múlik az idő. Kimondani, hogy nemsokára ötvenéves leszek, nekem is megdöbbentő. De közben próbálom megőrizni azt a fajta gyermeki szellemiséget, ami mindig is megvolt bennem. Mert ha ezt elveszítjük, akkor valójában oda az egész.

Sokan azt hiszik, hogy a kor előrehaladtával már illik nagyon komolyan és szigorúan venni a dolgokat, de én erre nem vagyok hajlandó. Ez a jó értelemben vett „lelki infantilizmus” segít a túlélésben. Nem vágyom mély riportok és interjúk készítésére, nem vágyom semmi olyanra, ami nem illik hozzám.

Persze vannak értékes és fontos beszélgetéseim a műsorban vagy előadásokon, de az alapattitűdöm azért az, hogy tudjunk egy picit nevetni magunkon, a helyzetünkön, a bennünket körülvevő dolgokon, mert nem nagyon van más választásunk. Ha túlságosan komolyan vesszük ezt az életnek hívott valamit, elveszünk benne.

Az elmúlt évtized politikailag korrekt kultúrájában már egy csomó dologgal nem illik úgy viccelni, mint régen. Te is jobban átgondolod, mit mondasz?
A világ nagyon megváltozott, de szerintem az teszi jól, aki bátran mer a humorhoz nyúlni, szókimondóan megmutatja a világ dolgait, és görbe tükröt tart az egyre torzabb jelenségeknek, amelyek a hétköznapokban, a közéletben, a politikában, a munkában, mindenhol jelen vannak. Mi a reggeli műsorban nem nagyon vagyunk hajlandók visszavenni ebből.

A humor fontos szerepe, hogy egyfajta szelep legyen a társadalom egyre erősebben gőzölgő kuktáján, és ha már mi sem viccelhetünk, akkor tényleg mi marad?

Mindenki olyan érzékeny, és bármit mondasz, rögtön jelentkezik valamilyen csoport vagy szervezet, hogy miért akarod őket bántani. Mindenki meg akar sértődni valamin, mert akkor legalább azt érzi, tartozik valahova. Ez sajnos az identitáspolitika egyfajta patológiá­ja: megbántottak minket, beszóltak nekünk, de legalább érezzük, hogy fontosak vagyunk.

Ezzel nem azt mondom, hogy nem szükséges az érzékenyítés, és ne kéne tekintettel lennünk másokra,

csak úgy vélem, ez az egész elment egy nagyon szélsőséges irányba, és ha ez így marad, a végén már senki nem mer semmit őszintén megmondani, miközben hihetetlenül groteszk dolgok történnek a világban. Egyszer talán ez majd visszalendül a szélsőségből, és újra lehet bátrabban és őszintébben humorizálni.

Sebestyén Balázs interjú

Van egy komoly oldalad is, amit ritkábban látunk. Már évtizedekkel ezelőtt hangsúlyoztad az önismeret, az énidő, a test és a lélek egyensúlyának fontosságát.
Igen, ez érdekes, én még akkor kezdtem erről beszélni, amikor itthon nem volt divat. Örülök, hogy egyre többen felfedezik. A transzcendentális meditációt most is gyakorlom, kétszer húsz percig naponta. Ez az életem fontos része, sok mindenen átsegített már.

Emellett sportolok, edzek, a test-lélek-szellem egyensúlyára törekszem. Ez komplex dolog. Nemcsak a testedet kell ápolnod, hanem a lelkedet is, nem elég csak az egyik. Megeheted az összes bogyót, és elmehetsz az összes edzésre, de ha közben lelkileg nem vagy jól, és azzal nem foglalkozol külön, akkor hiába várod a kiegyensúlyozottságot.