Dóri, épp egy sajtótájékoztatóról érkeztél az interjúra, merthogy októberben bemutatjátok az Erkel Színházban az Elisabeth című musicalt, amelyben Zsófia főhercegnőt játszod. Nem vagy még fiatal a szerephez?
Dóra: Képzeld, édesanyám (Hámori Ildikó színművész – a szerk.) ugyanannyi idősen játszotta el Zsófiát, mint amennyi én vagyok most.
Általában jóval fiatalabb karakterek találnak meg, ez az első olyan színházi szerepem, amelyben a saját koromtól indulok, és a darab végére majdnem hetvenéves leszek. Az idő múlása az egyik legtermészetesebb folyamat, és nagyon sajnálom, hogy a többség negatív érzéseket kapcsol hozzá. Én soha nem akarnék újra gyerek vagy húszéves lenni, inkább kíváncsian várom, mit hoznak az évek.
Miben érzed, hogy öregszel? Külsőleg jobban nézel ki, mint húsz éve.
Dóra: Jobban is érzem magam! Szerintem pont azért látszik rajtam kevésbé az idő múlása, mert nem görcsölök rá, hány éves vagyok. Az életem nagy részében mindenhol én voltam a legfiatalabb, a „kislány”. Most bírom, hogy végre beleállhatok helyzetekbe, véleményt formálhatok, mert lassan ötvenéves, háromgyerekes nő vagyok, akire már nem lehet legyinteni. Elfogadják, hogy van tapasztalatom, bölcsességem, és talán súlya is annak, amit megfogalmazok.
A mögöttetek lévő tíz év házasságra is úgy gondolsz, hogy „de jó, már ennyi ideje…”?
Dóra: Nem, a házasságunk kapcsán mindig arra csodálkozom rá, hogy „még csak ennyi ideje?”. Sokat olvasok mostanában a kvantumfizikáról, és okos emberek állítják azt, hogy a tér, az idő valójában nincs, mert a dolgok mindig voltak, vannak és lesznek – csak bizonyos időben erősebben érzékelhetők. Ez a kapcsolat számomra pont ilyen: mintha mindig is lett volna, de csak tizenhárom évvel ezelőtt realizáltuk, ismertük fel. Amikor megismerkedtünk.
Ma csütörtök van, ami, ha jól tudom, a ti napotok, tehát ha nem dolgoztok, akkor igyekeztek minőségi időt tölteni kettesben. Miért vezettétek be ezt a szokást?
Zalán: Mert rájöttünk, hogy a munka és a családi teendők mellett nagyjából hajnali fél kettőkor jutunk oda, hogy beszélgessünk, ami nonszensz.
Dóra: Egyébként is szoktunk hajnali fél kettőkor beszélgetni.
Zalán: Azaz szoktál, amíg el nem alszom. (Egymásra nevetnek.)
Mi fér bele ezekbe a csütörtökökbe?
Zalán: Filmeket nézünk, múzeumba megyünk, ebédelünk a Duna-parton, néha kirándulunk, és minden egyebet, amihez jó, ha két felnőtt embernek nincs társasága.
A Nők Lapja Évszakok 2021. téli címlapján (Fotó: Nők Lapja Archívum)
Nehéz ilyenkor a kellemesebb, de haszontalannak tűnő programokat választani az ügyintézés, bevásárlás, takarítás helyett?
Zalán: Nekem nem nehéz, Dórinak inkább. Én gátlástalanul félre tudom tenni a hasznos tevékenységeket.
Dóra: Én meg beírom a naptárba magunkat, és nem szervezek rá mást. Ezek a csütörtökök egyébként nem haszontalanok. A párok hajlamosak elfelejteni a családi pörgésben, hogy ez az egész úgy indult, hogy ketten egymásba szerettek, és úgy gondolták, mindig együtt akarnak lenni. Aztán, ahogy telnek az évek, rájönnek, hogy valójában soha nincsenek úgy együtt, hogy teljes figyelmükkel a másik felé fordulhassanak.
Zalán: Ráadásul az évek előrehaladtával, ha a gyerekek elköltöznek, újra ketten maradnak. És ha a közös történetükben kimaradtak évtizedek, akkor gyakorlatilag újra be kell mutatkozniuk egymásnak, ami elég nagy baj.
Kapcsolódó: 10 kérdés Makranczi Zalánhoz
Amikor ti egymásra találtatok, ha jól emlékszem, Törőcsik Mari is rácsodálkozott, mi közös lehet bennetek, annyira különböző karakterek vagytok.
Zalán: Mari egyszer csak nekem szegezte a kérdést: „Maguk hogy találkoztak?” Mondtam, hogy közös darabban játszunk. Mire ő: „Hacsak úgy nem…”, és mosolygott.
Dóra: Én is azt gondoltam, hogy mi nagyon különbözőek vagyunk. Aztán felismertem, hogy amit a Zalánnal való közös élet kihozott belőlem, az mind bennem volt, csak elnyomtam, vagy nem volt rá igény a környezetemben. Például egyszer elvitt evezni a Tiszára, és kempingeztünk. Korábban iskolásként voltam sátorozni, amit nagyon élveztem, de elfelejtettem, és azt hittem, nekem szállodai szoba kell a nyaraláshoz. Majd a tivadari kempingben ráébredtem, hogy ez is én vagyok.
Zalán: Nagyon intenzív lelki életet élek Dóri mellett, ami szintén bennem volt, csak nem adtam neki teret. Tudtam, hogy érdemes lenne Hamvas Bélát olvasni vagy metafizikával foglalkozni, de Dóri mellett vált a mindennapjaim részévé. Rengeteget beszélgetünk, és néhány témának szeretünk a mélyére ásni.
Például engem most nagyon érdekelnek a szimbólumok, amelyek által vissza tudunk nézni a múltba, és közel kerülünk olyan fogalmakhoz, amelyeket régen fontosnak tartottak.
Ebben a zűrzavaros világban szükségünk van támpontokra, és akár ezeken át is találhatunk fogódzókat. Nagyon megnyugtató, ha észrevesszük a mélyebb összefüggéseket, amelyek túlmutatnak egyebek között azokon az embereken, akiknek a jelenben túl nagy jelentőséget tulajdonítunk. Engem nagyon megnyugtat a világegyetem rendezettsége és végtelensége is – Dórit, mondjuk, ez pont megrémíti.
Az egy szimbólum, hogy egyházi esküvőtök volt?
Zalán: Abszolút. A nyugati világban ettől sokan félnek vagy feleslegesnek tartják, de szerintem jóval szorosabb köteléket ad, mint a polgári ceremónia. Épp nemrég olvastam egy könyvben, hogy sokan a szexuális életük legalizálására használják a házasságot, és aztán csodálkoznak, hogy hosszú távon nem működik.
Szerintem a házasság átalakíthatja az embert.
Pont, mint régen az alkimisták, akik különböző fémekből aranyat akartak előállítani. A házasság révén egymásból hozhatunk ki egy új minőséget. Nem véletlenül hordunk aranygyűrűt ennek jelképeként.
Mit szerettetek volna ebben a házasságban biztosan másképp csinálni, mint a korábbi kapcsolataitokban?
