– Tipikus falusi gyerek voltam. Pomázon a barátaimmal a lucernásban ugráltunk, frizbiztünk, a poros utcán vagy a kertben fociztunk. Otthon tartottunk kacsákat, tyúkot, disznót, és több mint száz galambunk lehetett, apu egy időben nyulakat is nevelt eladásra. Körbevett a természet – emlékszik vissza Nyiri Gábor.

– Aztán tizenkét éves koromban Óbudára költöztünk, és hirtelen eltűnt a környezetemből az összes állat és növény. Arra gondolok, hogy talán erre a hiányérzetre is visszavezethető, hogy később a biológia felé fordultam. Alsósként anyu munkahelyéhez közel, az ötödik kerületbe jártam iskolába, és az ottani gyerekek szemében nagyon vidéki fiú voltam. De ha szóba került valamilyen állat, mindig engem kérdeztek róla, merthogy én már láttam nyulat meg kacsát.

Tizenévesen belekóstolt a színészetbe is, több reklámban felbukkant. Egy kisfilmben – amellyel a rendező, Francisco Gózon több díjat begyűjtött – Usztics Mátyással voltak a főszereplők. Nyiri Gábor édesanyja titkárnőként dolgozott egy szerkesztőségben, édesapja szakszervezeti titkár volt.

Négy gyerekük született, Gábor a legidősebb. Mivel a családot nem vetette fel a pénz, a szülők a legbölcsebbnek azt látták, ha fiuk katonai középiskolába megy, mert a sereg azzal csábította a diákokat, hogy majd a gondjukat viseli. Székesfehérváron a katonai kollégiumban Gábor életébe beköszöntött a terepgyakorlat, a lovaglás, a karate, valamint a rendszeres futás.

Amikor Gábor jelentkezett a katonai iskolába, azt ígérték neki, hogy érettségi után az egyetemen majd folytathatja ­biológiai, orvosi vonalon, és mindenben támogatni fogják. Ám amikor elérkezett az idő, azt mondták, ilyen lehetőség sajnos már nincsen. Mivel Gábor végül úgy döntött, hogy elhagyja a katonai pályát, vissza kellett fizetnie hetvenkétezer forintot az iskolától kapott ellátásért, illetve az egységcsomagért.

Oxfordban 2002-ben

A giliszták idegrendszere

Pécsre ment, biológia–kémia szakra, mert – az internetes információdömping előtti világban – arról hallott jókat. Viszont a diákoknak felajánlott idegtudományi kutatási lehetőségek közül Gábor a giliszta-­idegrendszert kaphatta volna, ami nem különösebben fogta meg, és úgy érezte, a téma társadalmi támogatása sem túl erős. Viszont érdekelte a genetika, és úgy látta, az agykutatásban is még sok felfedeznivaló vár a kutatókra, ezért felvételizett a Szegedi Tudományegyetemre.

Az első évben Somogyi Péter oxfordi professzor tartott előadást az idegsejtek közötti kapcsolatokról, úgy, hogy a receptormolekulákat aranyszemcsével jelölte.

– Nagyon megfogott, mert sokat olvastam az idegtudományról, és például a pszichológiai, pszichiát­riai kérdésekben vagy a memóriával kapcsolatban számtalan olyan fejtegetést láttam, ami bizonytalannak tűnt – idézi fel. – Itt viszont azt éreztem, nincs kérdés, azok az aranyszemcsék ott ülnek az idegsejtek közötti, szinapszisnak nevezett kapcsolatban, és kész. Ez már elég erős tény ahhoz, hogy kezdhessünk vele valamit.

Az előadás után megkereste Halasy Katalin egyetemi tanárt, aki együtt dolgozott Somogyi Péterrel, és azt mondta, szívesen csatlakozna a kutatásukhoz, és bármilyen munkát elvállalna. Elsőnek a hippokampusz, a tanulásért és a memóriáért felelős agyterület metszetéből kellett az idegsejtek nyúlványait és azok ingerületátvivő végfácskáit pauszpapírokra rajzolnia. Részben erre épült a diplomamunkája is, amihez az egyik sejtből például nyolcezer ilyen idegvégződést rajzolt le.

Szegedről Oxfordba

Az egyetemi negyedik év utáni nyarat már Somogyi Péter oxfordi laborjában töltötte, és ott egerek agyán vizsgálta az idegsejtreceptorok elhelyezkedését.

– Nagyon tetszett, Oxford csodálatos hely, és igen zöld. Belvárosa zsúfolásig tele van több száz éves, Harry Potter-hangulatú épületekkel, a kollégiumokat kifejezetten arra optimalizálták, hogy a diákok hamar megtalálják egymást, és hogy a különböző egyetemi tanszékekre meg előadásokra könnyedén eljuthassanak – meséli. – So­káig egy idős házaspárnál laktam, és reggelente a Cherwell folyó partján legelő tehenek és lovak között vezető úton kellett átbicikliznem.

A PhD-fokozatot Budapesten, a Semmelweis Egyetemen szerezte meg, miközben öt éven át ingázott Anglia és Magyarország között. Kint Somogyi professzor volt a témavezetője, itthon pedig Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnöke.

Közben eljutott bő egy évre Japánba, Okazakiba is, ahol azt tanulmányozhatta, hogyan készítenek az ottani kollégák antitesteket, amiket Gábor is gyakran használt a kísérleteihez. Gábor ma már egy kisfiú édesapja, családjával Budapesten él.

Tudományos áttörés: új sejttípust fedeztek fel

Első munkacsoportját a HUN-REN Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben 2003-ban kezdte szervezni tudományos diákköri hallgatókból, és azóta is folyamatosan mentorál. Nála azok találják meg a helyüket, akiket hajt a szakmai szenvedély, és nemcsak le akarják tudni a szakdolgozatukat, hanem tényleg idegtudománnyal foglalkoznának majd.

Gábor sokat foglalkozott a félelem természetével is

Gábor cserébe mindent megtesz azért, hogy kihozhassák magukból a maximumot úgy, hogy közben önálló döntésekre bátorítja őket. A recept működik: a diákok sorra nyerik a tudományos versenyeket, és a csapat már a legrangosabb szaklapokban publikálhat. Az, hogy fiatal kutatók társszerzőként, sőt ez esetben első szerzőként, a világon az egyik legrangosabbnak tartott Science tudományos folyóiratban publikálhassanak, egészen ritka, ehhez képest Gábor csoportjának az elmúlt hat évben már három ilyen cikke is megjelent a lapban.

Már több mint tíz éve kutatják az Agykéreg Kutatócsoporttal , hogy az agytörzsnek milyen funkciói vannak.

Az egyik kísérletnél megjelölték egy agytörzsi agyterületen az összes neuront, valamint egyszerre megjelölték az összes ismert neuront is, és akkor derült ki, hogy az ott található idegsejtek negyedéről a tudomány nem is tudott.

Végül azonosítottak egy új sejttípust, amely a depresszióért felelős sejteket serkenti. Az első, 2019-es Science-cikkükben erről írtak.

A felfedezés mentőöv lehet majd azoknak a depressziótól vagy poszttraumás stressz szindrómától szenvedő embereknek, akiknek az egyszerű gyógyszeres kezelés és a kognitív terápia nem hozott megnyugvást.

Gondolatokat ültethetünk be az agyba?

Utána egerekkel végzett kísérletek során azokat a folyamatokat vizsgálták, amelyek az agyban átalakítják és beégetik a memórianyomokat. Képesek voltak arra, hogy genetikailag módosított állatokban, speciális vírusok használatával, fény segítségével az állat agyába gondolatokat ültessenek be úgy, hogy utána az egérben bármikor előhívhassák annak a félelemnek az emlékét, aminek valójában semmi alapja sincs. Erről szólt a második cikkük.

Az eredményeknek számos területen, például az Alzheimer-kór elleni küzdelemben is nagy hasznát vehetik.

Legújabb forradalmi eredményüket idén publikálták: ahogy kutakodtak tovább az agytörzsben, az agykamra alatti régióban egy addig ismeretlen agyterületet találtak. Tehát a 21. században felfedeztek egy új testrészt! A korábban ismert sejtcsoportoktól eltérően ez a terület kellemes élményt vált ki, és segíti a pozitív döntéseket.

– Kutatásaink lényege, hogy megismerjük azokat az agyterületeket, amelyek alapvetően befolyásolják a negatív és pozitív élmények feldolgozását – foglalja össze.