Nemrég ünnepelte a kilencvenedik születésnapját, gratulálok, a Jóisten éltesse sokáig!
Köszönöm.

Készülve erre a beszélgetésre, az a benyomásom támadt, hogy ön mind a mai napig ugyanaz az egykori cserkészfiú, aki egykor megszerette a természetet, és úgy maradt. Vagy tévednék?
Nem téved. Hatéves voltam, amikor a negyvenes évek legelején beléptem a 46-os számú cserkészcsapatba Pasaréten. Nagyon jó őrsvezetőim voltak. Megtanítottak például felismerni a csillagképeket: melyik a Cassiopeia,­ a Göncölszekér, hol van a Szíriusz a téli égbolton, vagy épp az Orion.

Aztán az alapvető kőzettípusokat is megismertük: tudtuk, melyik a mészkő, a bazalt vagy az andezit. Gyerekkoromban kaptam meg az Erdő-mező virágai című könyvet, úgyhogy sok virág nevét is megtanultam. A háború alatt a cserkészélet szünetelt. Én viszont egy elég renitens gyerek voltam, és a bombázások szüneteiben, bár édesanyám sírva könyörgött, hogy ki ne menjek, én kilencévesen mégis felmentem a Kis-Hárs-hegyre.

Egyszer találtam ott egy elhagyott katonai ejtőernyőt. Összecsomagoltam, hazavittem, és édesanyám abból varrt nekem alsónadrágot meg trikót. A háború után aztán újraindult a cserkészet, és volt még két-három nagyszerű évünk. Addigra már háborús tapasztalatokat hordozó, koraérett gyerekek voltunk. Amikor 1948-ban megszüntették a cserkészcsapatot, a társaimmal elhatároztuk, hogy indiánok leszünk.

Miért pont indiánok?
Akkoriban az ifjúsági irodalomban meghatározó szerepet játszottak May Károly könyvei, aki bármiféle különösebb szakmai ismeret nélkül ontotta magából az indián­történeteket. Emellett volt egy nálunk öt évvel idősebb társunk, Wiesler József, egy sváb fiú, aki arról mesélt, hogy kapcsolatban áll Baktay Ervinnel, aki nemcsak India művészetével foglalkozott, hanem indián témájú könyveket is fordított – például a Két kicsi hódot és más angol nyelvű műveket.

Wiesler ajánlására jutott el hozzánk egy magyar ifjúsági író, Borvendég Deszkáss Sándor könyvsorozata is. Az ő regényei – mint például­ a Rézbőrű Messiás vagy A Szikláshegyek varázslója – óriási hatással voltak ránk. A hatásukra több indiáncsapat is alakult országszerte. Ezeket koordinálta Wiesler Jóska, és ezért is tartóztatták le 1949-ben, és vitték el kényszermunkatáborba Recskre. 

Veszélyes dolog volt az indiánosdi… És ha már az izgalmaknál tartunk, egyszer azt nyilatkozta, hogy az utazásai során soha nem a kalandvágy vezérelte. Hát akkor mi?
Tényleg nem vagyok az a kifejezetten kalandvágyó ember. Az úgynevezett kalandok óhatatlanul adódtak, és utólag izgalmas történetekké váltak. Például amikor a Kaukázusban az Elbruszon gleccserhasadékba zuhantam, vagy amikor Afrikában véletlenül ráléptem egy zöld mambára. Ezek jól hangzó sztorik, de valójában sosem kerestem tudatosan az efféle élményeket. A természethez fűződő viszonyomat talán a legjobban a „bölénypróba” fejezi ki.

Tizenöt éves voltam, amikor elhatároztam, hogy egy hétre kivonulok a Pilisbe, teljesen egyedül.

Megfogadtam, hogy egyetlen településre sem megyek be, és ha valakivel találkoznék az erdőben, elkerülöm – kitérek a fák közé. Minden reggel másik helyről néztem meg a napkeltét – feltéve, hogy nem volt felhős az ég. Ugyanezt tettem a napnyugtával is. Azóta is rendszeresen járok fel az Oroszlán-szikla fölé, hogy megnézzem a naplementét vagy a telihold felkelését, ha csak az idő engedi.

A bölénypróba utolsó napján kikötöztem magam egy fához.

Tudom, őrültségnek hangzik, de számomra ez egyfajta rituálé volt. Hajnalban kezdtem el táncolni, hangosan énekeltem, miközben a kötélnél fogva a fához voltam rögzítve – úgy, ahogyan azt az indián közösségek rítusairól olvastam. Amikor megpillantottam az esthajnalcsillagot, leoldottam magam, és csak akkor ittam először vizet.Utána még egy egész éjszakát egy forrás mellett töltöttem – csendben ültem és meditáltam.

Vannak pszichológus és pszichiáter barátaim, akiket mindig is érdekelt, honnan ered ez a mély érzelmi kötődés az erdőhöz. Valójában magam sem tudom pontosan megmagyarázni. Gyerekkoromban olyan furcsa, transzszerű állapotokat éltem át a természetben, amelyeket ma már nem tudok előidézni. Akkor viszont képes voltam teljesen kiszakadni a külvilágból – különleges lelkiállapotba kerültem, amit talán már csak emlékként hordozok.

Nemrég felkért egy pszichológus társaság, hogy írjam le ezeket a kettős állapotokat,

hogy miként voltam egyszerre teljesen „normális” gimnazista, aki jól tanult, és aki közben egy egészen más lelki síkon is élt, a természethez kötődve, befelé fordulva.

Ha ennyire vonzódott a természethez, akkor miért ment geológusnak?
Még az érettségi idején is hezitáltam: csillagász legyek, geológus vagy botanikus? A bányászathoz való vonzódásom valószínűleg genetikailag is kódolva volt bennem – bányászcsaládból származom –, de a kor szelleme is sokat számított. Akkoriban az ország önellátására törekedtek, és mindenhol az erőforrásokról szólt a közbeszéd: vasérc, szén, kőolaj, földgáz, réz… Ez is hatott rám, így végül a geológia mellett döntöttem.

Ma, amikor visszanézek az akkori írásaimra, azt látom, hogy a környezetvédelmi szempontok szinte egyáltalán nem merültek még fel bennünk.

Emelkedett hangnemben írtam a bányászatról, a kőfejtőkről, a nyersanyagok feltárásáról. Aztán, amikor Nyugatról kezdtek beszivárogni az olyan fogalmak, mint az „élő bolygó”, majd jöttek David Attenborough lenyűgöző természetfilmjei, én is egyfajta belső átalakuláson mentem keresztül. Innentől kezdve a geológiához is másként álltam hozzá: már nemcsak a nyersanyagban láttam az értéket, hanem mindig figyelembe vettem a kitermelés lehetséges környezeti hatásait is.

Az utóbbi húsz évben pedig egyre mélyebben beleástam magam a gleccserek kutatásába

– ez lett az új szenvedélyem, ami ötvözi a természettudományos érdeklődésemet a környezet iránti felelősségérzettel.

És ez honnan jött?
Onnan, hogy belekerültem azokba a nagy vitákba, amelyek a globális felmelegedés és a klímaváltozás valóságáról szólnak. Sok trópusi és magashegyi országban jártam – az Andoktól kezdve a Himalájáig, sőt a déli félgömbön is, például Új-Zélandon. Tudatosan elkezdtem feldolgozni a régi feljegyzéseimet és fotóimat. Egy ideig tagja voltam a UNEP magyar bizottságának is – ez az ENSZ környezetvédelmi programja –, így hozzáférhettem a nemzetközi szakirodalomhoz. Ebből született meg a Gleccserek a Föld hőmérői című könyvem.

Úgy gondolom, hogy a gleccserek nem egyszerűen az időjárás szeszélyeit, hanem több évtizedes átlagokat mutatnak.

És akár az északi, akár a déli féltekén nézzük, a gleccserek drámai tempóban húzódnak vissza. Ott van például­ a Pasterze-gleccser, a Grossglockner lábánál. Az osztrákok már 1851 óta dokumentálják, hogy évről évre hol volt a gleccser alja. Egyszerű számítással ki lehetett mutatni, hogy ebben az időszakban – egy világszinten jelentéktelennek számító gleccser esetében – mintegy másfél milliárd köbméter jég olvadt el.

Százkilenc országban járt, harminckét könyvet írt, száz dokumentumfilmet forgatott. Mit tart élete fő művének, ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni?
Szakmai szempontból a legfontosabb könyvem az Évmilliók emlékei, amely tulajdonképpen Magyarország földtörténetét és ásványkincseit mutatja be. Két kiadásban is megjelent – először 1979-ben, majd 1983-ban –, és sokáig tankönyvként használták különböző főiskolákon. Hasonló címmel készítettem egy kilencrészes geológiai filmsorozatot is a kilencvenes években, akkor már a Magyar Televízió számára. Szakmai értelemben talán ez tekinthető a fő művemnek.