Egyszerűen, közvetlen járattal juthatunk el Budapestről Taskentbe, az üzbég fővárosba: öt óra az út, nincs szükség vízumra, sok helyen bankkártyával fizethetünk, de praktikus valamennyi dollárt, illetve üzbég szomot váltani, hogy a kisebb boltokban, piacokon se jöjjünk zavarba. Akikkel egy turista találkozik – eladók, pincérek, sofőrök –, mind jól beszélnek angolul, és természetesen oroszul, így könnyű eligazodni. 

Hímzések és föld alatti látnivaló 

Taskent sok szempontból az ellentétek városa. Egyrészt hihetetlenül elegáns széles, fasorokkal szegélyezett sugárútjaival és csodás parkjai­val, másrészt a legmenőbb szállodák szomszédságában is melegítős, otthonkás asszonyok sütik utcai bódékban a lángosokat. 1966-ban szörnyű földrengés pusztított a városban, két hét alatt mintegy hetvenezer lakás dőlt romba. Az újjáépítés során Párizs szellősségét, nagyvonalúságát tartották szem előtt, és ez Taskentnek is jól áll.

Nem szabad kihagyni az Iparművészeti Múzeumot, amit Alekszander Polovcev orosz diplomata és gyűjtő építtetett. A kerengőre emlékeztető épület tizenhárom termében húsz tematikus tárlaton ismerhetjük meg az ország kézműves hagyományait. Vannak itt kerámiák, ragyogó ékszerek, hangszerek, szőnyegek, ruhák, de a legizgalmasabb a szőttesek és hímzések világa, különösen a suzanik.

Ezeket az eladósorba került lányok maguk hímezték, a kérő édesanyja pedig alaposan megvizsgálta a kész művet, és a minták, a kidolgozottság, a színek alapján következtetett a lány jellemére. 

A fővárosban a modern műalkotások illeszkednek a több száz éves hagyományokhoz

A másik látványosság a metró. 1968-ban kezdték építeni, a négy vonalon új és régi metrókocsik egy­aránt közlekednek – utóbbiak ismerősek lehetnek: ugyanúgy a szovjet Mityiscsi Gépgyár gyártotta őket, mint a régi budapesti metrószerelvényeket.

A hetven kilométeren ötven állomás van, ezek mindegyike az üzbég történelem más-más korszakát eleveníti fel, például a selyemutat vagy az arab időket, de a kedvencem az űrbe repített: hatalmas festményeken láthatjuk Tyereskovát és Gagarint is. Az állomások neve cirill és latin betűkkel egyaránt ki van írva, ez a kettősség az egész országban jellemző. 

A taskenti metró minden megállója tisztelgés az üzbég történelem előtt

Vándorok oázisa

Repülővel mindössze egy óra volt az út Taskentből Urganchba, innen a Xorazm régió központjáig, Xiváig­ még autóztunk pár kilométert, így láthattuk, hogy ez a vidék kicsit szegényebb, kopottasabb, mint a főváros. Az országban hét UNESCO világörökségi helyszín van, az egyik a Xiva óvárosában található Itchan Kala, ami annyit tesz: a falon belüli terület. Évszázadokon keresztül ­oázis volt, a karavánok itt tudtak megpihenni utoljára, mielőtt átkeltek a sivatagon.

Xivában nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy magunk előtt lássuk, milyen lehetett az élet a karavánok idejében

A tíz méter magas falakkal körülvett óvárosban úgy éreztem magam, mintha A kis Mukk meséjébe csöppentem volna: a homokszín épületek között keskeny sikátorokon, tágas tereken haladtunk, és lépten-nyomon kék csempékkel kirakott mecsetbe, minaretbe, palotába, illetve medreszé­be, vagyis egykori iskolába botlottunk.

Kapcsolódó: Így spórolj sokat nyaralás közben az ételen

A legrégibb emlékek az i. e. 6-5. századból származnak, a 19. században itt működött a legnagyobb rabszolgapiac, a karavánokkal érkezőket híres cirkuszos dinasztiák szórakoztatták többek között kötéltánccal, és ezt a nyüzsgést a 21. században sem nehéz magunk elé képzelni. Itchan Kala ma is él: a két kilométernyi városfallal körbevett területen háromszázötven család lakik, többségük boltokat és éttermeket üzemeltet, illetve kézműves portékákat árul az utcán. 

A Nurullaboy palotában a hagyományos keleti stílus mellett már észrevenni az európai hatást is

Xivához mi, magyarok is kötődünk: 1863-ban itt járt a magát kolduló dervisnek álcázó Vámbéry Ármin. Az Ázsia-kutató hat éven keresztül készítette elő az életveszélyes manővert, akkoriban ugyanis nem mindenkit engedtek be a városba, és ha lebukott volna, hogy valójában nem is dervis, egészen biztosan megölték volna. Kalandjairól, a sivatagon való átkelésről, a karavánbeli hétköznapokról és Xiva csodáiról a Dervisruhában Közép-Ázsián át című könyvében számolt be, amelyet több nyelvre lefordítottak.

Az óvárost elhagyva meglátogathatjuk a Nurullaboy palotát, amely a nagyvezír és a kán rezidenciája volt a századfordulón. Az itt látható kiállításon temérdek fénykép mesél arról, milyen volt az élet a kánok idejében. A fotók egy részét az 1870-es években készítették a városban, a bazárban, csatornaásáson, de vannak szamárháton utazó nomádokról és díszes ruhába öltözött előkelőségekről is képek.

Szombatonként több esküvői menettel találkozni Itchan Kalában

Kánnak lenni hatalmas karriernek számított, ugyanakkor sosem volt életbiztosítás, történetük rendre azzal ért véget, hogy valaki leszúrta, lehajította a toronyból vagy megmérgezte őket. A nőknek sem volt egyszerű; a lány, akire a kán szemet vetett, jóformán csak elfogadhatta a megtisztelő figyelmet, ha ugyanis visszautasította a férfit, megölték.

Kapcsolódó: 4 európai város, ami ősszel még szebb arcát mutatja

Itt értettem meg azt is, hogy a helyiek miért járnak télen-nyáron bebújós cipőben: hát a szőnyegek miatt! Nemcsak a mecsetekben van faltól falig szőnyeg, de sok lakóhelyen is. A nők főként papucsot hordanak, annak ellenére, hogy este hideg van, ez ellen harisnyával és vastag talpú, magasított sarkú, szőrmés lábbelivel védekeznek.