Hatvanon túl is lendületben: a saját szememmel láttam, amikor téli nagykoncertjén, a Geszti Sixtyn, életében először, a nézők közé ugrott, és kézről kézre adták. Geszti Péter ma már nem megfelelni akar, hanem jól élni – és legfőképp: boldogan. Ehhez azonban idő, önismeret és az is kell, hogy megőrizzük magunkban a „játszótéri kisgyereket”.

Tavaly töltötted be a hatvanat, de idén még mindig a Geszti Sixty-koncerttel turnézol. Szépen kitoltad ezt a hatvanast.

Miközben helyenként még a húszas éveimben érzem magam mentálisan, tudom, hogy még sok a dolgom – de már kevés az időm. Ezért törekszem, hogy ez a mentális „fiatalság” összhangba kerüljön a biológiai korommal. Magyarul: olyan dolgokba belevágni, amelyek nagyon inspirálnak. Megkockáztatom, ennyi év megküzdött tapasztalattal már kevésbé fontos számomra az egzisztenciális háttér.

Ez pedig óriási luxus. Amióta becsuktuk a marketingügynökségünket a feleségemmel, azóta érzem, hogy most élünk igazán olyan életet, amilyet mindig is szerettünk volna. Nem kell ügyfelekhez alkalmazkodni, elviselni a gyakori középszerűséget, a szakmaiatlanságot, az időpazarlást. Csakis mi rendelkezünk az életünkről.

Azért a bezárással nagyobb pénzekről is le kellett mondani, nem?

Részben, de nem feltétlenül. Hiszen amikor megengedjük magunknak, hogy azzal foglalkozzunk, ami önkifejezést és inspirációt ad, a végén kiderülhet, hogy anyagilag is megtérül. Amúgy meg mire is jó a nagy pénz? Ha túl sok van, aggódsz miatta, lefoglal, és egy ponton túl a kutatások szerint sem hoz nagyobb boldogságot. Csak gyűjtesz és gyűjtesz, aranyba öntheted magad, de nem biztos, hogy közben fejlődsz is.

Hatvan fölött már közelebb vagyunk a végéhez, mint az elejéhez, egyre többen halnak meg körülöttünk, ami arra a bölcsességre emlékeztet, hogy ha meghalsz, a ház, amiben laktál, pár éven belül másoké lesz. A tárgyaid, bútoraid másokhoz vándorolnak. Az autódat valaki más fogja vezetni egy darabig, aztán megy a bontóba. A nevedet az ükunokáid már nem tudják majd.

A vagyon, amit felhalmoztál, segítheti a gyerekeidet – de ha ők nem küzdenek meg a saját sikerükért, szabadságukért, akkor nem lesznek boldogok.

Ami tehát igazán számít: hogy képes vagy-e megélni a létezésed valódi örömét, szépségeit, hogy kiteljesedj, alkoss, szeress.

Megtalálod-e az önazonosságodat, és mondhatod-e a végén: ez egy „élni érdemes” élet. Mostanában új albumot írok. Az egyik dalban van egy sor: „A boldogság a legjobb fesztivál.” Ezt a fesztivált szeretném élni a következő években.

Az ember egyszer elkezd gondolkodni azon, hogy most már fel kellene nőni, mert nem vesznek komolyan, és akkor mi lesz. Bizonyos kor felett viszont mintha ennek már nem lenne tétje.

Így van. Engem két évtizeden át számonkértek azért, amilyen vagyok. Hogy miért mondok szóvicceket, ­miért vagyok indokolatlanul vidám, hogy mertem nem tönkremenni, satöbbi. Egy ideig azt hittem, hogy talán igazuk van, ideje lenne megkomolyodni, behúzni a féket. Aztán mostanra elértem oda, hogy le van tojva mindenki, aki ezen fennakad…

A legtöbben szimpla irigységből vagy valami ortodoxiává kövült szubkulturális ízlés alapján kóstolgattak – ma már egyszerűen nem érdekelnek. Nincs bennem megfelelési vágy, elég, ha jól vagyok.

Geszti Péter és a készenléti fitnesz

Fotó: Zsólyomi Norbert

Tehát nem keresed a boldogságot, hanem kialakítod magad körül?

Pontosan. A boldogságot nem keresni kell, hanem megalkotni. Olyan emberekkel kell körülvenned magad, akik inspirálnak, akiktől tanulsz. Ugyanolyan szívesen hallgatok zenét, mint tiniként. Sőt, talán még többet is.

Egyik legnagyobb eredményem, hogy sikerült megőrizni azt a kis fickót, aki a játszótéren tét nélkül focizott, barátkozott bárkivel, aki épp bejött a kutricába. 

Friderikusz Sándor podcastjában derült ki, hogy aktívan foglalkozol önmagaddal és a körülötted levők jóllétével. Ott egy kicsit másmilyen, komolyabb Gesztit ismerhettünk meg.

Ez az optika csalóka, mert engem az emberek javarészt a médián keresztül látnak. Én úgy érzem, már a harmincas-negyvenes éveimben is ilyen voltam, csak más műfajokban mutatkoztam. Bölcsészként végeztem, mindig is érdekelt a pszichológia. Sokszor mélyre kellett nyúlnom a saját egómban, hogy megértsem magam – már csak azért is, hogy dalszövegeket tudjak írni.

Mert a dalszövegírás folyamatos önreflexió is. Sok mindent ki tudtam írni magamból, ami nyomasztott vagy épp boldoggá tett. Ott van például a Hiszekegy… című dalom, amit 2015-ben írtam egyfajta hitvallásként. Úgymond hithű ateistaként hiszek olyan hagyományos értékekben, mint a család és a szeretet, mindezt humanista hangszerelésben. A refrénje így szól: „Hiszek egy emberben, hiszek egy otthonban. / Akiben szeretet lakik, az otthon van.” Nem riaszt a fizikai létezésem megszűnése, jó kis csodának tartom a családunkat.

Mindezt leginkább a feleségemnek, Ditz Editnek köszönhetem. Amikor ez a dal megszületett, már régóta vele éltem, megszülettek a lányaink. Közben fel kellett dolgoznom a korábbi kapcsolataim traumáit,­ a saját felelősségemet is abban, mi miért csúszott félre. Folyton kérdezem magamtól: Helyesen cselekszel? Elég jó ez, amit csinálsz? Érdemes ezzel foglalkozni? És talán a legfontosabb: ki leszel azáltal, amit éppen csinálsz?

Bízom benne, ha ezekre őszintén tudsz válaszolni, akkor nem tévedsz el nagyon. Magamnak mindig bevallottam a gyengeségeimet, ügyetlenségemet, helytelen húzásaimat. A képem magabiztos, de az önképem tiszta. Az élet sok lehetőséget ad – a kérdés az, észreveszed-e és megragadod-e ezeket, vagy bamba tökkelütöttként mész el a gólhelyzetek mellett.

Idén életműdíjat kaptál az Artisjustól.

Azért ez egy kicsit ijesztő is. De elmondtam a köszönőbeszédemben: ne reménykedjetek, nagyon sok dalt fogok még írni!

Ott azt is elmondtad, hogy bár kívülről úgy tűnik, könnyen meg tudsz újulni, ez valójában nem is olyan könnyű.

Néha nehéz nekiugrani, mert ötven felett erős a késztetés, hogy azt mondja az ember: én már eleget bizonyítottam, most bizonyítson más. Ha pedig az anyagi helyzeted is rendezett, akkor mi késztetne igazán arra, hogy kilépj a komfortzónádból?

Például az, hogy Geszti Péter nem szórakozik jól a saját életében.

Erről van szó. Elkezdtem unni egy csomó mindent – még akkor is, ha az online világ egyre több szórakozást kínál. Legjobban az érdekel, mit tudok még létrehozni a következő egy-két évtizedben, ami számomra értelmes és értékes. Leginkább az izgat, le tudok-e írni egy új és izgalmas sort az üres laptopképernyőre.

A dalszövegeken keresztül is próbálom megérteni, hogy mit keresek itt a földön. És ez szórakoztat.

Persze az erőfeszítés nem mindig kellemes – főleg, amikor kerülgetni kell a korábbi szövegeidet, hogy ne ismételd magadat, vagy amikor semmi nem jut eszedbe, és azt érzed, hogy mérhetetlenül tehetségtelen vagy. Talán ezért sem szeretek mindent ugyanúgy csinálni. Kerülöm a megszokást, leszámítva egyet: otthon mindent mindig ugyanoda teszek – csak azért, hogy aztán ne kelljen órákig őrjöngve keresgélni.

A mai napig szeretek más úton hazamenni, más helyekre járni nyaralni. Mindig keresek valami új, apró dolgot: ma nem itt veszem a reggelimet, hanem ott; sokféle tartalmat fogyasztok, hátha sikerül becsapni néha az algoritmust. Ez egyfajta készenléti fitnesz – mentálisan, intellektuálisan, sőt spirituálisan is. Rutinból élni dögunalom.

Irányok, utak, jövő

Mindig pörögsz?

Nem, már nem is esne jól. Van, amikor otthon üldögélek a kertben, olvasgatok, nem csinálok semmit órákig – akár be is vágom a szunyát. Direkt úgy szervezem a napjaimat, hogy legyen erre időm. A feleségem több mint tíz évvel fiatalabb nálam, ő jobban pörög, még nem gyakorolja ezt a „nyugi, adjunk időt a semmire is” dolgot. Én megértettem, hogy nem lehet egy zsákból mindig csak kivenni – bele is kell rakni dolgokat.

Mostanában mi jön ki a zsákból?

Sok minden. Egyrészt Dés Lászlóval közösen írjuk a Petőfiről szóló Szerelmem, Szabadság! című musicalt. Tíz dal már elkészült, ezekből párat be is mutatunk december 29-én, Életünk koncertjén, az MVM Dome-ban. A darab célja, hogy elmeséljük a reformkor legnagyobb rocksztárjának az életét, és közben kiszabadítsuk őt a gránitból – azokból a hősi pózokból és közhelyekből, amikbe irodalmi vagy politikai kurzusok zárták be. Petőfi karizmatikus, de fárasztó figura lehetett.

Aztán itt van a Csillag születik műsora, ahol együtt zsűrizek például Molnár Áronnal és ByeAlexszel, és a minap pont azon nevettem, hogy belőlük simán össze tudnék gyúrni egy Petőfit. Tulajdonképpen azért is ültem be a műsorba, mert a személyük inspirált. Ha ők nem lettek volna, lehet, hogy el sem vállalom… Jövőre pedig megjelenik az új zenei albumom.

Nem akarom vele megszólítani a fiatalokat, a saját korosztályomnak szeretnék zenélni. Diszkómuzsika lesz, a 70-es évek közepe-vége hangulatával, funk beütésekkel, friss rapszövegekkel, és nem véletlenül térek vissza tinikorom kedvenc zenei stílusához. Egyszerűen jól akarom érezni magamat benne, csörögni rá, és sokat nevetni, tét nélküli játékként felfogni ezt az egészet.

Kapcsolódó: „Ketten erősek vagyunk” – Ditz Edit és Geszti Péter kapcsolatuk dinamikájáról

A kamasz lányaid hogy tekintenek rád és a munkásságodra?

Nemrég még óvodások voltak, kettőt pislogtunk, és ma már komoly kihívásokat hoz a kamaszodásuk a számunkra. Mondják: azért jó a kamasz gyerek otthon, mert legalább van valaki, aki mindenhez ért. A lányaim tizennégy és tizenhat évesek. Kommunikációs­ szempontból ez tényleg érzékeny korszak – gyereknek, szülőnek egyaránt.