A bő száz kilométeres Balaton-felvidéki kéktúra Pétfürdőtől Badacsonyig – állomásról állomásra – más és más arcát mutatja a balatoni tájnak; lenyűgöző, völgybe vagy tóra nyíló kilátással éppúgy megörvendeztet, mint festővászonra kívánkozó virágos rétekkel, dűnékkel vagy olyan kiskocsmával, ahol negyven-ötven évvel ezelőtt megállt az idő.  

A régóta bakancslistás túrát – ami kiválóan alkalmas arra is, hogy belekóstoljunk a pecsétgyűjtögetős életérzésbe – nyár elején, szünidő, szezon és kánikula előtt, péntektől hétfőig, barátnőmmel kettesben jártuk be. Mivel nem voltunk túrakondiban, különösebb szabályt vagy túl nagy elvárást nem fogalmaztunk meg magunkkal szemben. A cél az volt, hogy kiszakadjunk az idegeket cincáló, folyamatos online­ jelenlétből, és még jóleső, de azért valódi kihívás elé állítsuk magunkat – mindezt, ha lehet, takarékosan. 

1. nap

Pétfürdő–Királyszentistván–Litér–Balatonalmádi (27 km) 

A kirándulás a vonaton időutazással kezdődik: Pétfürdőre ezer éve nem látott, kék-rózsaszín, NDK-s kocsiban zötykölődve érkezünk.

Négynapos esőt jósolnak, így nyakig felöltözve és csőre töltött esőkabátokkal (ezekkel együtt is csak egy-egy méretes hátizsákkal) vágunk neki a kirándulásnak. Hamar kiderül, errefelé tényleg speciá­lis mikroklíma van. A borús budapesti indulás után a településről már napsütésben sétáltunk ki, a Péti-hegy oldalának kapaszkodója és a – mondjuk úgy – nem tolakodó útjelzések el-elvesztése okozta pulzusszám-emelkedés pedig már a kimelegedésről is gondoskodtak.

Nem egyszerű a jelzésre figyelni, amikor ennyi szépség veszi körül az embert

Gyaloglás közben hitetlenkedve nézünk egymásra: egészen szürreális élmény, hogy néhány órával ezelőtt még a nehéz budapesti levegőt szívtuk, most meg a megszokott téren és időn kívül csicsergés és lágy szellő kíséri csaknem magányos utunkat. A cserjéseket váltó erdősávok, a pillanatokra felvillanó nyulak és őzek, na meg a végtelenre nyíló ég szépségein elbámészkodva aztán nem csak pár pillanatra veszítjük szem elől a jelzést.

Alaposan el is tévedünk, így csak az egyébként kikerülendő dolomitbányán átvágva találunk vissza a túraútvonalra. A hófehér halmokból álló holdbéli táj és a kaland persze megéri az egy-két pluszkilométert és a kisebb dorgálást, amit – teljesen jogosan – kapunk a bányában dolgozóktól.

Tulajdonképpen ez is egy módja annak, hogy az ember újra tininek érezze magát… 

Királyszentistvánra mezőgazdasági területek és akácosok közt érkezünk be. Az Árpád-kori település érdekessége, hogy a legenda szerint itt zajlott az a csata, ahol 997-ben István legyőzte a lázadó Koppányt. Mi egyelőre magunkon próbálunk felülkerekedni: a feladás szóba se jöhet, lelkesedésünk tüzét korábbi kétkedő megjegyzések fűtik. Na majd pont mi ne bírnánk a semmiből harminc kilométert, jó vicc!  

A második pecsét megszerzését kávézással és falatozással ünnepeljük. Úgy néz ki, az éhség még mindig a legjobb szakács: kétség sem fér hozzá, hogy itt árulják az ország legfinomabb retró kókuszkockáját… 

És ott a tó!

Feltöltődve indulunk tovább, közben észre sem vesszük, hogy beszélgetésünk témája egy ideje már nem a mindennapok ügye-baja, a család, a kivel mi van. „

Jézusom, órák óta nem gondoltam arra, mi van a gyerekkel” – valljuk be restellkedve egymásnak.

De hát annyi minden vonja el a figyelmet… Litér előtt például az elképesztő szépségű, festményre illő rétek mellett gyökerezik földbe a láb, perceket töltünk fotózással, majd továbbállva a jelzés mentén ereszkedünk a 72-es főút mellé.

Virágos rét festmény módra

A nehezen meglelt bélyegző egy sátortetős kis büfé parkolójában van, a büfében pedig retró hamburger, rántott hús és sült krumpli, valamint az elmúlt hetekben felgyűlt összes sztár- és egyéb magazin vár ránk. A kiszolgálás kedves, az étel finom: másfél kellemes órát töltünk itt, mielőtt tovább indulnánk. Elvégre a napi táv több mint a fele megvan!  

Litértől Balatonalmádi felé aztán vadregényes erdei ösvények következnek, könnyű lenne megint eltévedni, de most már résen vagyunk: akármennyire is belefeledkezünk a beszélgetésbe, valamelyikünk rögtön gyanút fog, ha egy ideje nem láttunk jelzést. És egyszer csak egy dombról letekintve meglátjuk a Balatont! Bár a kék jelzés nem vinne le a partig, nem bírunk magunkkal, muszáj lemenni.

A tó csak a miénk és pár vadkacsáé, innen felkelni emberi nagyság kell. Elvánszorgunk az almádi vasútállomásnál lévő pecsételőhelyig, és nap végére nemhogy meg nem áztunk, de alaposan le is pirultunk. Olyan fáradtak vagyunk, hogy csak nevetni tudunk magunkon, míg szállást adó kedves ismerőseinket várjuk. 

2. nap

Balatonalmádi–Csere-hegy–Alsóörs–Csopak–Balatonfüred (20 km) 

Másnap reggel visszaereszkedünk Almádiba. Kulcskérdéseink a „mikor szusszanunk egyet”, a „hol tudunk mosdóba menni” és a „mit eszünk”. Meg is szavazunk magunknak egy ráérős, kiadós reggelit, és degeszre tömött hassal indulunk tovább a Csere-hegy felé.

Most néhány kilométer városi út jön, de ez is csemege a pesti szemnek: virágtenger,  bájos épületek, vadszőlővel befuttatott házak között lelkesen értünk egyet, bizony tudnánk itt élni. Utunk eztán a Csere-hegy oldalán kapaszkodik fel a vörös kőből épült kilátóig.

Pecsételőhely, apró kis kiállítás és egy-két fapad és asztal várja itt a kirándulót, fentről pedig széles kilátás a Balaton keleti medencéjére. A látvány gyönyörű, de nem időzünk sokat, dolgunk van még, és az idő is kicsit el akar romlani. Alsóörsre vezető utunkon aztán egyórányi tessék-lássék szemerkélés erejéig be is teljesül a rossz időről szóló jóslat. 

Mégsem szegi kedvünket, sőt épp a legjobbkor jön: az alsóörsi pecsételőpont a helyi kocsma oldalán van, az úgy maradt műintézmény pedig ideális hely, hogy átvészeljük a rossz időt. Piros műbőr bevonatos székek, kőpadló, fekete kocsmamacska és két olyan méregerős, üvegpohárban szervírozott kávé, ami minden szomorkán átlendít.  

Alsóörs és Lovas között rövid aszfaltút után dűlőutakra térünk a szőlők között. Ez itt már a Csopak–Paloznak-borvidék része. Olyan is:  présházak, kőkerítések, panorámás lejtők kísérik az utat, miközben végig rálátunk a Tihanyi-félszigetre. Gyakorlatilag tátott szájjal cammogjuk be ezt a részt.

Kilencven éve, homokkőből épült a Csere-hegyi kilátó

A kilátás kárpótol

Csopakot északról érinti a nyomvonal; a Csonkatorony buszmegállója mellett, villanyoszlopra szerelt dobozban találjuk a pecsétet. Mostanra rajongói lettünk a műfajnak, maga a stemplizés is élvezetes elfoglaltságnak tűnik. A falut elhagyva aztán földes, sziklás szőlőhegyi út emelkedik; a táj nyílt, az árnyék kevés, cserébe folyamatos balatoni panoráma kísér bennünket.

Ma – még ha vízhólyagos is – kicsit könnyebben visz a láb, a táv és a szakaszok is rövidebbek: nem mondom, hogy meg se kottyan, de egészen jó állapotban érünk Balatonfüred felső városrészébe. A pecsételőpont a felújítás alatt álló közösségi ház mellett, a Vörös templomnál, vacsoránk pedig a legközelebbi pizzázóban ér minket.

A szállásra Tihany–Gödrösben busszal utazunk. A kőházikót mi ébresztjük hosszúra nyúlt téli álmából, majd úgy döntünk, hogy a fürdést másnapra halasztjuk, és nem bajlódunk a fűtéssel sem. Alaposan betakarózunk, és kidőlünk.

3. nap

Balatonfüred- Cseri-kastély-zádorvár- Halom-hegy-Szentantalfa (27 km)

Másnap reggel irány vissza Füredre, ahol rövid bevásárlás után kedvünk támad az év piknikjét megrendezni. Az eső- és egyéb kabátok a vitorlással teli kikötőben válnak piknikterítővé, mi meg heverészve, verebekkel és kacsákkal társalkodva esszük a paradicsomos- krémsajtos szendvicset, ami ilyen jó még sose volt. Ez a harmadik napunk: jártunk már iparos- és bányakörnyéken, erdőn, mezőn, ékszerdoboz településen, most kicsit megismertük az eleganciájával hivalkodó Balatont. De mit nekünk sétány, és fehér vitorla! Az élet császárai mi vagyunk!

A kék jelzés Füred után északnak fordul, és gyorsan elhagyja a városi környezetet. Fás mezőkön, völgyeken, erdős részeken át gyaloglunk következő pecsétpontunk, a Cseri-kastély felé. Van valami hátborzongató ebben a részben: sehol egy lélek, ellenben majdnem felbukom egy vaskos (nem szeretném tudni, ki, mi által ottfelejtett) vaddisznólábban.

Szeretem én az ilyet is, de azért nem bánom, amikor a Cseri-kastélyhoz érve egy időre eltűnik a civilizáción kívüli érzés – szépen gondozott parkban majd százéves, karbantartott épület áll: évtizedek óta szállodaként működik, így kívülről csodáljuk csak meg. A park is gyönyörű, az oldalában legelésző lovak látványa pedig a giccs határát súrolja: a változatosság kedvéért most szinte alpesi a táj.

Irány Zádorvár!

Most cserjés, borókás, kicsit száraz, az eddigiekhez képest megint egészen új arcú részen, foghíjas jelzések közt vezet az utunk, egyszer-kétszer le is térünk az ösvényünkről, és hiába nem elhanyagolható méretű a várrom, nagy nehezen találjuk csak meg: 363 méter magasan, tűzrakóhellyel és pihenőasztalokkal.

Az őskortól lakott területen a középkor elején épült vár, volt Kinizsi birtok, lakták husziták is, mi meg egy 2025-ös tavaszi vasárnapon itt piknikezünk a tövében, nem fantasztikus? Merthogy van még a reggeliből: délutáni menünk hideg rántott máj, maradék bogyó, miegymás.

A nehéz nap jutalma: sok élmény és elégedett mosoly

Erős a kísértés, hogy a falmaradvány tövében aludjunk egy délutánit, de tovább kell indulnunk, a dombháton, nyílt tisztásokon megyünk tovább. Következő pecsételőhelyünk, a Halom-hegy lapos bazalt teteje messziről jól azonosítható; lábánál információs tábla jelzi a pecsét helyét, ez is megvan.

Ezután szőlők, legelők közt kanyargunk, előkerülnek a madárlátta energiaszeletek és elfekvő olajos magvak, csendben csoszogunk és vonakodunk egymás előtt beismerni, hogy egyrészt kutyául elfáradtunk, másrészt valami elnéztünk.

Sebaj: hagyjuk a turista-appot másra, majd mi levágjuk…! Amikor aztán egy tanyára tévedve majdnem a dögkútba szédülünk, rá kell jönnünk, akármilyen izgalmas témát vesézünk is ki, fél szemünk mindig az úton kell, hogy legyen.

Csodahelyeken

Mencshely határában aztán megint odafigyelnek ránk az égiek: csodahelybe ütközünk, egy mezítlábas parkban kávé és néhány jó szó segít tovább lendülni, és a Nivegy-völgy felé ereszkedve végre feltűnnek Szentantalfa házai. A pecsét a faluközpont éles útkanyarjában álló információs táblán van, de mostanra már se nem látunk se nem hallunk, egymástól 30 méter távolságra ki-ki a saját tempójában caplat.

Indulj el egy úton, egymáshoz se szóljunk, mint fog az gondolni, idegenek vagyunk, stb…. A szálláshelyen kikért korsó sör úgy csúszik mint még soha, egy órával később pedig pedig a tévében épp kezdődő Vissza a jövőbe hangjaira, sportkrémillatban, talpig sebtapaszban alszunk el.

4. nap

Szentantalfa-Hegyestű-Kővágóörs-Salföld-Badacsony (28 km)

Utolsó napunkat kiadós svédasztalos reggelivel indítjuk, és áldjuk az eszünket, hogy ilyen szállást foglaltunk. Másban viszont nem vagyunk elég rutinosak. De hát az vesse ránk az első követ, aki az előző nap után nem alszik soká, nem reggelizik ráérősen és nem húzza el a nekiindulást… Még el se indultunk, már számolgatnunk kell, hogy lehetne behozni az időt.

Szentantalfát elhagyva a kék jelzés Tagyon irányába kapaszkodik, présházsorok, nyílt, napos dűlőutak csodás panorámák jellemzik ezt a részt; a mára egyenesen ragyogó időnek hála a Hegyestű bazaltkúpja messziről kirajzolódik. Nemsokára el is érjük: a geológiai bemutatóhely tetejére külön belépővel lehet felmenni, de a kéktúrás bélyegző a kerítésen kívüli információs táblán, az aszfaltkanyarban elérhető. Na, ez legalább megvan.

Hegyestű után földutak, majd hosszabb műút-szakasz vezet be Kővágóörsre. A falu a Káli-medence keleti kapuja; de hiába, ilyenkor itt még nincs élet, ami nyitva van, az is csak péntektől vasárnapig, hétfőn semmi. Az ember szinte várná, hogy egy ördögszekér gurul át előtte és megszólal A jó, a rossz és a csúf zenéje. A főutcán, a templom előtti kis parkban pecsételünk, a kisbolt kirakatában pedig kiváló brunchot rendezünk lönccsel, pástétommal, fagyival és önvizsgálattal.

A kékvonal nyugatnak tart, de mi már nem tartunk vele. Már délután van, időben sehogy se jövünk ki, ha Salföld felé, Badacsonynak megyünk, így egy huszárvágással Révfülöp, és újra a part felé vesszük az irányt. Még jó, hogy mi írjuk a szabályokat, és még jobb, hogy végül a napok óta tervezett fürdés is megvalósul.

Persze azért nekünk is van lelkiismeretünk. Még a nyáron visszatérünk, hogy megszerezzük a két utolsó pecsétet is: főleg, hogy az egyik legszebb rész maradt hátra.

Tippek:

• Érdemes tavasszal-ősszel menni, a táj ilyenkor lenyűgöző, de se forróság, se jeges út, se szúnyograj nem nehezíti az ember dolgát.
• Víznyerőhely nem sűrűn van, feltöltött kulccsal, kulacsokkal induljunk útnak.
• Figyeljük a jelzéseket, amik errefelé szokatlan helyen, kőkockán, vagy akár fára húzott PET-palackon is lehetnek.
• Minden nap feltöltött telefonnal induljunk útnak, ha letérnénk az ösvényről, a természetjáró appok könnyen visszasegítenek, ha hallgatunk rájuk.
• Naptejjel akkor is kenjük be magunkat, ha borúsnak tűnik az idő: pillanatok alatt le lehet égni.
• Ha biztosra akarunk menni és szeretnénk megnézni az útvonalhoz közel eső 1-1 nevezetességet, osszuk 5 napra a túrát.

Kapcsolódó: A siófoki viharjelző obszervatóriumban jártunk

Fotó: Glix.hu, A Szerző Sajátja