Mindig ilyen pontos?
Igen. Az idő nagyon értékes, és én próbálom tiszteletben tartani a többiekét. Viszont megfigyeltem, hogy azok a legjobb időszakok az életemben, amikor várok valakire.

Tényleg?
Ilyenkor komoly munkát nem lehet végezni, bár bennem tulajdonképpen állandóan üzemel a megfigyelőgép. Szóval várakozás közben van negyedórám vagy húsz percem, amikor összegzem a gondolataimat. És ez nagyon jó, értékes időszak, soha nem haragszom arra, aki netán késik, de ezt azért nem mondom neki.

Ezt a táskát, vagyis az elődjét a nézők a Lehetetlen című tévéműsor idején szerették meg. Az Athenaeum Kiadótól a hetvenötödik születésnapjára kapott egy olyan pecsétet, amelyen a táska is szerepel. Sejtette, hogy ha egy tárgyat kellene a személyéhez rendelni, akkor ez lenne az?
Én nem ezt választanám. Szerintem két tárgy jellemez engem, mind a kettőn húrok vannak, az egyik a teniszütő, a másik a gitár. A táska véletlenül nőtt hozzám. Aki annyi mindennel foglalkozik, mint én, annak vinnie kell az irodát magával.

Ez már kamaszkoromban is így volt, akkor vettem egy barna táskát, és azt használtam évezredeken át. És mivel egy ilyen táskát csak két kézzel lehet becsukni, ahhoz pedig le kell tenni, ezért inkább nyitva szoktam hagyni. Ez abból a szempontból jó, hogy a drága emberek, akik szembejönnek, időnként beledobnak egy-egy ajándékot.

Például miket?
A legtöbbször tollakat. Könyveket, füzeteket, szerencsét hozó kis kabalafigurákat. Én ezeket megbecsülöm, hazaviszem, egy bizonyos helyen tartom, és ha odapillantok, arra gondolok, hogy na, itt vannak az olvasóim.

Akik közül sokan a Csend című rovatát is olvassák a Nők Lapjában. Önnek milyen a viszonya ezzel a rovattal?
Mindenféle műfajjal szeretek szórakozni, és a tárca, amely a magyar irodalomban mostanában kissé elfeledett műfaj, nekem jólesik, jól áll. Vannak olyan témák, amelyekkel nem kell megterhelni a regényeket meg a novellákat. Most nem bonyolódnék műfajelméleti kérdésekbe, de a tárca lényege valamilyen friss megfigyelés, ami az emberben jártában-keltében megfogalmazódik.

Én nagyon szűk területen bonyolítom az életemet, remekül érzem magam a Dunához közeli házamban. Bár ez intim adat, azt is elmondom, hogy ott szinte olyan, mintha nem is Magyarországon volnék.

Nem hallatszik be a pofonok zaja. Így viszont gyér a kapcsolatom a világgal.

Azért is vállalok vidéki esteket, mert olyankor mégiscsak látom, hogyan élnek az igazi emberek, és egy prózaírónak ez fontos.

Az ilyenkor nyert élmények kiváló alapanyagai a tárcáknak. A rovat címe, a Csend bizonyos mértékig passzív rezisztencia az egyre hangosabb zaj ellenében, ami körülvesz bennünket, és a zajt most szimbolikus értelemben értem, az üvöltözést, a vitatkozást, az agressziót is jelenti. Elmesélem a mai esetemet.

Autóval jöttem ide, és amikor indexelni kezdtem, hogy leparkolok, pillanatok alatt ott termett egy másik autós. Intettem, tessék, állj be. Egy magamfajta ember, aki nem akar visszalőni, semmi mást nem tehet, mint hogy Gandhi példáját követve hallgat s visszahúzódik. Ez a rovat erről szól. Az a sugallata, hogy húzódj vissza önmagadba, reménykedj, hogy ott csend van, és ha nincs, akkor teremts.

A legjobb regényeket nem mi írjuk, hanem a valóság

Az egyik Csendben azt írta, az írással a legfőbb célja a boldogítás. Meséljen még erről!
Régimódi prózaíró vagyok. Azokhoz a 20. század közepi szerzőkhöz állok közel, akiket az a gyerekes hiedelem fűtött, hogy az általuk kitalált történet valamiért fontos lesz annak, aki elolvassa. Ha ezt nem tudom elhinni, akkor hozzá se fogok. Kell, hogy beleszeressek a témámba, mint egy nőbe. És kell, hogy azt is érezzem, hogy aki olvassa majd, az is így fog érezni.

Nagyon tisztelem Esterházy Pétert, itt lakott kőhajításnyira, amennyire lehetett vele barátkozni, barátkoztunk.

Minden sorát elolvastam, élvezettel, de nincs íráseszmény, ami távolabb állna az enyémtől.

Az ő prózája szinte költészet, ami nagyszerű, ha valaki annyira tehetséges, mint ő. Én viszont hagyományos prózaíró vagyok, aki a valóság bűvöletében él, és meggyőződésem is, hogy a legjobb regényeket a valóság írja, nem mi.

Írni azért érdemes, mert akadnak dolgok, események, történetek, amiket nem értek eléggé, és úgy érzem, ha megírom, megvilágosodom. A Teendők halálom után című, meglehetősen önéletrajzi ihletésű karcsú regényben például azt szerettem volna fölfejteni, hogy a Londonban vígan élő nagybátyám miért nem törődött apámmal, a testvérével. Végül, azt hiszem, megértettem.

Kevés inspirálóbb irodalmi helyszínt lehet elképzelni, mint ahol Esterházy Péter élt és alkotott

Ahol Esterházy megjelent, sorban álltak az emberek

Mennyire volt könnyű Esterházy Péter barátjának lenni?
Szerintem senki nem volt igazi barátja, de sokan álltak hozzá közel. Hogy én mennyire, azt csak ő tudná megmondani. Nem sajnálta az időt arra, hogy mindenféle irodalmi rendezvényen részt vegyen, emlékszem, hányszor láttam feltűnni jellegzetes angyalarcát, amely egy mennyei lény és II. Rákóczi Ferenc fejének laza ötvözete volt.

Ahol megjelent, ott az emberek sorban álltak, hogy beszéljenek vele. Majdnem két évtizedig laktunk egymástól biciklitávra, sokszor hajtottam el a háza előtt. Ha ott ült a kertben, behívott. Vagy nem. Ő sokkal fontosabbnak tartotta a szakmáját, mint én. Szigorúan minden délelőtt odaült a munkához, olyankor telefonon sem lehetett zavarni.

Én ehhez képest olyan link vagyok, lazán élem az életemet, és ha valaki telefonál, örülök.

Mindegy. Nagyon vérpezsdítő volt a vele való beszélgetés. Fájdalmas űrt hagyott maga után, mert, ha szabad így mondanom, ő volt a mi jóindulatú édesapánk. Ha történt valami arrogáns dolog ebben az országban, akkor ő odalőtt. És nagyon más az, ha egy főnemes lő oda, mint ha bárki más. Azóta mintha én sem érezném magam eléggé biztonságban.

Hogy áll az Esterházy Péter otthonából kialakított alkotóház ügye?
Péter kilenc éve halt meg. A háza hat évig üresen állt, amikor a család tavaly meghirdette eladásra. Dragomán Gyuri ötlete volt, hogy legyen belőle alkotóház, ami egyébként a család elképzeléseivel is egybevágott. Kértem egy találkozót a III. kerület polgármesterével, aki végül ráállt a megvételre, azzal, hogy az alkotóházat nekünk kell üzemeltetnünk.

Létrehoztunk egy alapítványt Gyurival és egyik barátjával, Daniel Kehlmann osztrák–német íróval, a polgármester pedig elhitte, hogy képesek leszünk a ház kezelésére, amiért a legnagyobb megbecsülés jár neki. Igaz, tudtam, hogy a „mi” valójában én leszek, mert Kehlmann külföldön él, Gyuri Budaörsön, és nincs jogosítványa, én viszont öt percre lakom EP hajdani házától.

De ahogyan a Biblia is írja, hol a legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély, több mint háromszáz ember jelentkezett, hogy majd segítenek. Ki anyagiakkal, ki a hozzáértésével, ki a két kezével. Mindenkit beírtam a füzetembe, és idáig tartott, amíg végighívogattam őket. Az átépítés lebonyolítását egy építőipari vállalat ajánlotta fel, továbbá egy bank és két módosabb magánember is mellénk állt.

Csoda, hogy a mai Magyarországon ezt meg lehet valósítani

Mi zajlik majd az alkotóházban?
Két külföldi műfordítót vagy írót tudunk majd egyszerre vendégül látni, persze olyanokat részesítünk előnyben, akik magyar írókat fordítanak, vagy magyarul is megjelennek a műveik. Egy-egy hónapot tölthetnek itt, a reggelit egy nagyon helyes pék hozza az utcából, az Esernyős kulturális központ étterme főzi az ebédet, a vacsorán még dolgozni kell. Legkorábban októberben indulhat az ösztöndíjprogram. Közben ezer olyan ügy van, amitől a hajam szála égnek áll, de türelmes típus vagyok.

A nagyközönség is élvezheti majd a ház vendégszeretetét?
Az alsó szinten irodalmi rendezvényeket szeretnék szervezni, amiket tavasztól őszig a csodaszép kertben is tarthatunk. Péter dolgozószobája picike emlékmúzeum lesz, a személyes tárgyaival, valamilyen keretek közt látogatható. Belépti díjat fogunk szedni, nem sokat, de valamit mégis, és abból talán összejön a gázszámla.

Ha elkészül a ház, én egy évig tudom vállalni ezeket a projektmenedzseri feladatokat, ehhez már túl idős vagyok. De szoktam ingyenmunkát végezni meg adakozni, tehát nem áll távol tőlem ez a fajta önkéntesség.

Úgy gondoltam, ez az utolsó nagy nekibuzdulás még kitelik az erőmből.

Csodálatos, hogy egyáltalán meg lehet valósítani egy ilyen vállalást ebben a nehéz helyzetben lévő országban.

Egyrészt vannak emberek, akik annyira szerették Esterházy Pétert vagy engem, ezt, ugye, itt most nem lehet szétválasztani, hogy hajlandók tenni, adni értünk. Másrészt létre lehet itt hozni valamit ­anélkül, hogy bármilyen állami szervezet vagy párt, esetleg politikailag színezett pénzalap ebben segítséget nyújtana.

Minden író járja végig a maga útját

Ha nem az alkotóház életét szervezi, akkor mivel foglalkozik?
Naponta jutnak eszembe regényötletek. Ezeket föl sem írom, meggyőződésem, hogy ami jó, azt nem lehet elfelejteni. Egy ötventagú fiatal írócsapatot el tudnék látni ötletekkel, de nem teszem, mindenkinek magának kell végigjárnia az útját, ráadásul annak semmi értelme, hogy mások Vámos Miklós-regényeket írjanak, amíg én is itt vagyok.

Négy éve kitaláltam a Karcsú Könyvek – Pontos történetek könyvsorozatot, tíz kis kötetben gondolkoztam. Eddig hét jelent meg. Az idei őszi könyvfesztiválra jön a nyolcadik, a Tollseprű. Az utolsónak, amelyben a filmekkel kapcsolatos szövegeim kapnak helyet, azt a címet adom majd: Ennyi.

Aki támogatná az alkotóház ügyét, itt teheti meg: A Magyar Irodalom Barátainak Alkotóháza Alapítvány (MIBA) OTP 11713177-21463543

Fotó: Szalmás Krisztina, Archív